Munkajog
Főoldal > Ítélkezési gyakorlat > A munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései a bírói gyakorlat tükrében

A munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései a bírói gyakorlat tükrében

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) hatálybalépése óta értékelhető bírói gyakorlat alakult ki a munkáltató kártérítési felelőssége terén, ezért a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma 2017-ben és 2018-ban két joggyakorlat-elemzés keretében vizsgálta a munkáltató kártérítési felelősségének bírói gyakorlatát, különös tekintettel a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelőssége jogalapi kérdéseire, valamint önállóan vizsgálta a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelőssége összegszerűségével kapcsolatos bírói gyakorlatot. Az egységes ítélkezési gyakorlat előmozdítása érdekében mindkét joggyakorlat-elemzés összegzéseként és lezárásaként a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma kollégiumi véleményt fogadott el. A munkajogi kártérítés terén az Mt. számos ponton vezetett be olyan fogalmakat, amelyek a korábbi törvényben és ezáltal a bírói gyakorlatban sem voltak ismertek, ezáltal mind a perben részt vevő felek, mind pedig a bírák számára új szemlélet elsajátítását követelték. Az Mt. több olyan fogalmat is bevezetett, amelynek definícióját nem adta meg, és így ezek megfelelő értelmezése és helyes tartalommal való kitöltése is a bírói gyakorlatra várt. A kezdeti elbizonytalanodás után mára már meghatározott irányt vett a jogalkalmazás, amelynek elemeit a joggyakorlat-elemzések vizsgálhatták.

  1. Bevezetés
  2. Elmaradt jövedelem
  3. A dologi kár és a költség
  4. A hozzátartozó kára
  5. A kártérítés összegének kiszámítása
  6. Járadék megállapítása
  7. Elévülés
  8. Összegzés

1. Bevezetés

A munkáltató kártérítési felelőssége a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett károkért akkor áll fenn, ha a munkavállaló bizonyította az okozati összefüggést a munkáltató károkozó magatartása és a kár között. Ha a munkáltató nem tudta a felelőssége alóli mentesülési körülményeket bizonyítani, az Mt. 167. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni.

Az Mt. a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvénynek (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) a kártérítés mértékét és módját szabályozó rendelkezéseit több tekintetében fenntartotta, így az ezekkel összefüggő bírói gyakorlat a jövőben is irányadó.

A munkáltató az alábbi kárait köteles megtéríteni a munkavállalónak:

  • a munkaviszony körében elmaradt jövedelem,
  • a munkaviszonyon kívül elmaradt jövedelem,
  • a dologi kár és a költség,
  • a hozzátartozó kára.

Az Mt. a nem vagyoni kár jogintézményét megszüntette, 2014. március 15-i hatállyal személyiségi jog megsértése esetén a károsult munkavállalót sérelemdíj illetheti meg, amely bár anyagi kompenzációt jelent a munkavállaló számára, azonban nem minősül kártérítésnek, ezért a joggyakorlat-elemzés nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, a Kúria a későbbiekben fogja vizsgálat tárgyává tenni a sérelemdíj jogintézményét és az ezzel összefüggő ítélkezési gyakorlatot.

2. Elmaradt jövedelem

A munkaviszony körében elmaradt jövedelem az elmaradt munkabér, továbbá annak a rendszeres juttatásnak az ellenértéke, amelyre a munkavállaló a munkabérén felül jogosult, feltéve, hogy azt rendszeresen igénybe vette a károkozást megelőzően.

A munkaviszony körében elmaradt jövedelem megállapításánál elsősorban az elmaradt munkabért kell figyelembe venni, amelynek számítására azonban az Mt. nem ad útmutatást, ezért ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozott a joggyakorlat-elemző csoport.

Megállapítható volt, hogy a munkaviszony körében elmaradt jövedelem számítása a vizsgált ítéletek többségében a törvénynek megfelelt. Nem volt olyan döntés, amelyben a bíróság az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján eljárva a távolléti díjat tekintette irányadónak, a bíróságok ehelyett az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:528. §-a szerint jártak el, noha erről sok esetben az ítéletek jogi okfejtést nem tartalmaztak. Meg kell jegyezni, hogy az Mt. indokolása még arra a következtetésre jutott, mely szerint a munkaviszony körében elmaradt jövedelem megállapításánál a munkavállaló távolléti díja az irányadó, ezt azonban a jogirodalom kezdettől fogva vitatta és a bírói gyakorlat is a helyes álláspontra helyezkedett, tehát nem a távolléti díjat tekintette irányadónak.

A Ptk. 6:528. § (3) bekezdése értelmében a károsult jövedelemkiesését a károsodást megelőző egy évben elért havi átlagjövedelem alapján kell meghatározni. A korábbi munkajogi szabályozástól eltérően az Mt. már nem definiálja az átlagkereset fogalmát, annak számítására semmilyen rendelkezést nem tartalmaz. Az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó a Ptk. 6:528. §-ának szabálya, azonban szükséges volt további útmutatást adni az e szabályok alapján történő számításról.

A joggyakorlat-elemzés rámutatott, hogy megfelelően alkalmazni kell az elmaradt jövedelem meghatározásánál a PK 44. számú állásfoglalást, az 1/2006. (V. 22.) PK véleményt, valamint a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt, annak 3., 4. pontjait és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt, annak 6. pontját.[1]

A munkáltató egészségkárosodásáért fennálló kártérítési felelőssége összegszerűségének egyes kérdéseiről szóló 3/2018. (IX. 17.) KMK vélemény (a továbbiakban: 3/2018. KMK vélemény) 1–5. pontjai foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként kell számolni a munkaviszony körében az elmaradt jövedelmet.

A 3/2018. KMK vélemény rögzítette, hogy a munkavál­laló elmaradt jövedelmét a havi jövedelem megállapításánál a munkáltató által ténylegesen kifizetett összegek alapján kell figyelembe venni.[2] Az elmaradt jövedelem számítását úgy kell elvégezni, hogy abban töredékhónap ne szerepeljen, töredékhónap figyelembevétele ugyanis szükségtelen számítási nehézséget okozna, a korábbi szabályok alapján kialakult és érvényesülő egységes ítélkezési gyakorlattól eltérés az Mt. és a Ptk. rendelkezései alapján – tiltó szabály hiányában – nem indokolt. Amennyiben tehát a káresemény például 2018. március 14-én volt, a vizsgálandó időszak 2017. március 1-jétől 2018. február 28-ig tart.[3]

Az elmaradt jövedelemnek a munkáltató által ténylegesen kifizetett összegek alapján történő számítása azt is jelenti, hogy amennyiben a munkavállaló arra az időszakra, amely az elmaradt jövedelem számításának alapját képezi, utóbb jogosulttá válik valamilyen beszámítható juttatásra, az ezzel összefüggő igényét elévülési időn belül új perben érvényesítheti elmaradt jövedelem címén.

A jövedelemkiesés meghatározásánál figyelembe kell venni azt az összeget is, amellyel a jövőben bekövetkező változás folytán számolni lehet. Az elmaradt jövedelembe beszámítandó az a juttatás is, amelyet a munkáltató a munkavállaló részére a káreseményt követően folyósít, amelyekhez a káresemény hiányában a károsult is hozzájutna. Az elmaradt jövedelem számítása tehát ez esetben elválik annak vizsgálatától, hogy a károsult a munkaviszonya alapján a munkabérén felül milyen juttatást vett rendszeresen igénybe. A munkáltató által a káreseményt megelőzően nyújtott egyéb pénzbeli juttatás külön, e jogcím alapján érvényesíthető (például jubileumi jutalom).[4]

A joggyakorlat-elemző csoport foglalkozott a rendkívüli munkateljesítménnyel elért jövedelem beszámíthatóságának, illetve mellőzésének kérdésével. A balesetkor súlyos sérüléseket szenvedő munkavállaló munkaügyi perében az elmaradt jövedelmének számításánál a munkaügyi perben eljárt bíróság az igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján helyesen hagyta figyelmen kívül a károsult máshonnan utóbb elért jövedelmét, mivel a szakértői vélemény igazolta, hogy azt rendkívüli munkateljesítménnyel érte el. A Kúria joggyakorlat-elemző csoportja fenntarthatónak tartotta a Legfelsőbb Bíróságnak egy korábbi elvi határozatát, amely a következő elvi megközelítést tartalmazza: „A kár kiszámításánál a baleset előtti keresetből kell kiindulni, de vizsgálni kell a kártérítés megállapítása után felmerült körülményeket […] tisztázni kell, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése járt-e keresetveszteséggel, esetleg annak folytán, hogy bizonyos megtérült munkabért rendkívüli munkateljesítménnyel ért el.”[5]

A rendkívüli munkateljesítmény akkor is megállapítható, ha a jövedelmet a károsult jelentős többlet-munkaidő útján (például napi 8 óra helyett napi 12 órai munkavégzés) éri el. A rendkívüli munkateljesítményt a ház körüli munkák végzésénél is értékelni kell.

A joggyakorlat-elemző csoport követendőnek tartotta azt a bírói gyakorlatot, amely kimondta, hogy a rendkívüli munkateljesítménynél annak eredményeként elért jövedelem nem szolgál önálló járadék alapjául. Az így megszerzett jövedelmet figyelmen kívül kell hagyni annak érdekében, hogy a károsult többlet erőkifejtése révén a károkozó ne kerüljön kedvezőbb helyzetbe. Ha azonban a károsult a rendkívüli munkateljesítménnyel elért jövedelem figyelmen kívül hagyása mellett is magasabb jövedelemre tesz szert, mint a balesetet megelőzően, nincs helye járadék megállapításának.[6]

A vizsgált ítéletek közül helytállónak minősült az a jogerős bírói döntés, amelynek alapján a bíróság a felperes munkavállalónak a munkáltatónál betöltött betanított munkás munkaköre, nem pedig a nőiruha-készítő szakképzettsége alapján határozta meg az elmaradt jövedelmét. Egy másik ítéletben a bíróság helyesen fejtette ki, hogy az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján nincs jelentősége annak, hogy a munkavállalót szak- vagy segédmunkásként foglalkoztatták, mivel ilyenkor a számítás elvégzésénél a munkavállaló részére kifizetett összegeknek van jelentősége, így a munkáltató csak a munkakörre hivatkozva nem tekintheti a munkavállaló által követelt összeget eltúlzottnak.

A joggyakorlat-elemzés során különösen érdekes kérdésként merült fel, hogy miként kell alkalmazni a Ptk. 6:528. § (5) bekezdését olyan pályakezdő fiatal esetén, aki a szakképzettségének megszerzését követően rögtön nem a szakképzettségének megfelelő munkakörben helyezkedik el. Az eljárt bíróságok úgy döntöttek, hogy erre a körülményre nem az elmaradt jövedelemnél, hanem a sérelemdíj címén előterjesztett igény esetén lehet hivatkozni. A joggyakorlat-elemző csoport osztotta ezt az álláspontot.

Amennyiben a munkavállalónál rendkívüli munkateljesítménnyel elért keresetrész levonása után nem jelentkezik jövedelemveszteség, a rendkívüli munkateljesítményre hivatkozást ugyancsak a sérelemdíj összegének megállapításánál lehet értékelni. Szintén a sérelemdíj összegszerűsége körében mérlegelhető, ha a károsultnak nem volt lehetősége a szakképzettségének megfelelő munkakör betöltésére és valamely okból ez a körülmény a jövedelemveszteségnél nem volt értékelhető. Mindezeket persze a bizonyítási teher szabályai alapján kell értékelni.

A joggyakorlat-elemzés vizsgálta az elmaradt jövedelem megállapítása szempontjából a közfoglalkoztatottként elért jövedelmet. Úgy ítélte meg, hogy az így szerzett jövedelmet a hatóság határozatában foglalt és a létrejött szerződésben megjelölt határozott ideig, azaz annak lejártáig kell figyelembe venni. A károsult ugyanakkor bizonyíthatja további közfoglalkoztatási szerződés vagy szerződések alapján megkereshető jövedelmét.[7]

A gyakorlatban tanulságos lehet a joggyakorlat-elemzés során vizsgált munkaügyi per, amelyben a bíróság azért utasította el a munkaviszonyon belüli keresetveszteség iránti igényt, mert az alperes előtti munkahelyén a felperes „feketén” dolgozott, az alperesnél pedig alkalmi munkavállaló volt. Az eljárt bíróságok azonban nem értékelték, hogy korábban a felperes rendszeresen jogszerűen szerzett jövedelemmel rendelkezett. A joggyakorlat-elemző csoport állásfoglalása szerint – figyelembe véve a jogalapról készült korábbi összefoglaló véleményt, miszerint önmagában a munkaviszony fennállása időtartamának nincs kártérítési felelősséget kizáró vagy korlátozó szerepe[8] – nincs jelentősége annak, hogy a káresemény előtt a károsult esetleg más munkáltatónál nem rendelkezett jogszerűen szerzett jövedelemmel. Továbbá a kártérítésért felelős munkáltatónál végzett munka alkalmi jellege sem hat ki a kártérítés összegének meghatározására.

Egy másik elemzett ügyben a munkavállaló külföldön dolgozott és a munkabére forintból és devizaállítmányból tevődött össze. Az utóbbi nem költségtérítés részét képezte, ezért értékelendő volt az elmaradt jövedelemnél. Az eljárt bíróságok az MK 143. számú állásfoglalást alkalmazták, amikor a tartós kiküldetésben lévő munkavállaló euróban fizetett bérét vették alapul. Kérdésként fogalmazódott meg, hogy ez az állásfoglalás az Mt. alapján elbírálandó ügyekre alkalmazható-e még, továbbá a külföldi munkavégzés a „nyugdíjba vonulásig” vélelmezhető-e, ha a munkavállaló erre alapozza az igényét. A joggyakorlat-elemző csoport úgy foglalt állást, hogy az MK 143. számú állásfoglalása az Mt. alapján elbírálandó ügyekre, azonosan a korábbi jogszabályok alá eső ügyekhez továbbra is alkalmazható, a munkavállaló a perben bizonyíthatja, hogy meddig dolgozott volna külföldön. Amennyiben a jövedelmet a munkavállaló kizárólag külföldi pénznemben kapta, akkor ilyen marasztalásra a munkaügyi perben lehetőség van.

A károsult munkavállaló a bírói gyakorlat alapján nem igényelheti, hogy az elmaradt jövedelem kiszámításánál az alapul szolgáló átlagkereset magasabb legyen, mint amit a baleset előtti teljesítménye alapján nem vitatottan keresett.[9]

A joggyakorlat-elemző csoport által vizsgált több ügyben felmerült a hivatalbóli bizonyítás kérdése, holott már a 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 5. pontja kiemelte, hogy az elmaradt jövedelem számításánál nincs helye hivatalbóli bizonyításnak. Ez nem ellentétes a PK 44. számú állásfoglalással, amely szerint a bíróság a kártérítés módjának meghatározásánál nincs kötve a felek kérelméhez.

3. A dologi kár és a költség

Dologi kárként a sérelem miatt megrongálódott vagy megsemmisült vagyontárgy ellenértékét, költségként pedig a vagyoni hátrány ellenértékét kell a károkozó munkáltatónak megfizetnie. Mind a dologi kárt, mind pedig a költségek felmerülését a munkavállalónak kell bizonyítania.

A ruházatban esett kár iránti igény mint dologi kár fordul elő a leggyakrabban. Az egyik vizsgált ügyben az igényt a bíróság elutasította azzal az indokolással, mely szerint a sérülés úgy következett be, hogy a károsult levette a munkáltató által biztosított kabátot, aminek hiányában a ruházat nem sérült volna meg. Egy másik ügyben pedig a munkavállaló arra hivatkozott, hogy a balesetben megsérült a saját bakancsa és nadrágja, és ezek helyett kellett újat vennie. A munkaügyi perben lefolytatott bizonyítási eljárás eredménytelen volt, mert nem lehetett megállapítani, hogy a munkáltató biztosított-e munkaruhát, ezért a munkaügyi perben eljárt bíróságok a felperes munkavállaló keresetét elutasították. A joggyakorlat-elemző csoport az elutasító ítéletekkel nem értett egyet. A helyes álláspont szerint a munkáltatónak kellett volna bizonyítania a munkaruha biztosítását, a bizonyítási teher törvénynek megfelelő alkalmazása esetén egyértelmű lett volna, hogy ki viseli a bizonyítatlanság következményeit.[10]

A jogalkotó a költségek megtérítéséről sem az Mt.-ben, sem a Ptk.-ban nem helyezett el kifejezett szabályt. A kártérítésért felelős munkáltató ezen a jogcímen a teljes kártérítés elve és a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) és c) pontja alapján marasztalható.

A költségek megtérítése körében tipikusnak nevezhető jogcímen előterjesztett igények: a károsult ápolási költsége, háztartási kisegítő költsége, otthon tartózkodással szükségképpen összefüggő többlet-rezsiköltség, a károsult ápolásával, gondozásával összefüggő beruházások (például fürdőszoba átalakítása) költsége, a sérült által egyébként elvégzett és elvégezhető munkákért idegen munkaerőnek kifizetett díjazás (például kertgondozás, háztartási munkák, építkezés stb.), a szabadidő korábbitól eltérő eltöltésével szükségképpen együtt járó költségek, gyógyszerköltség, gyógyászati segédeszközök megvásárlása, gyógytorna, közlekedési költség, élelemfeljavítás, temetés költsége.

Összefoglalóan megállapítható volt, hogy a költségek megtérítése iránti igényekben több évtizedes bírói gyakorlat alakult ki, a munkaügyi perekben eljárt bíróságok ezekről az igényekről a szükséges bizonyítást, számos esetben szakértők bevonásával lefolytatták, a joggyakorlat-elemzés nem tapasztalt a hosszú bírói gyakorlatba ütköző jogalkalmazást. Az eljárt bíróságok a költségeknél is megfelelően alkalmazták a kármegosztás arányát.

A joggyakorlat-elemző csoport az összefoglaló véleményben külön kiemelte, hogy a házastárs, egyéb hozzátartozó által végzett munka, ha azt ellenérték nélkül végzik, nem szolgálhat a kártérítésért felelős munkáltató javára. Ez a hosszú ideje egységes bírói gyakorlat a jövőre nézve is irányadó. Az egyik vizsgált ügyben az eljárt bíróságok tévesen azért utasították el a rokoni segítség ellenértékére előterjesztett követelést, mert azt a sérült családja „visszasegítette”. A döntést az elemzők azért ítélték tévesnek, mert a viszontszolgáltatásnak is van pénzben kifejezhető értéke.[11]

Úgyszintén hangsúlyozni kellett, hogy nem zárható ki kártérítés iránti igény érvényesítése az állami költségtérítésen felül:

  • gyógyászati segédeszköz (művégtag) térítési díja, amely esetleg jobb minőségű a társadalombiztosítás által nyújtottnál,
  • magánorvos által nyújtott pszichiátriai kezelés az orvos szakértő által igazolt maradványállapot felszámolása céljából,
  • külföldön ápolt sérült látogatási költsége,
  • külföldi kórházi tartózkodás költségei, mint például élelemfeljavítás költsége.

Az előbbiek összege nem irányulhat a kellő mértéktartást meghaladó igények kielégítésére. A társadalombiztosítás által nyújtott térítésen, illetve szolgáltatáson túlmenően érvényesíthető költség iránti igény nem lehet túlzó, például gyógyúszás céljából vásárolt ruházatra fordított kiadás nem fogadható el, ha az a legköltségesebb termék árát tartalmazza. Súlyos állapotú károsultnál azonban az átlagostól eltérő költség is keletkezhet, például internethasználat költsége, ha számára ez marad a külvilággal való érintkezés módja.

Az összefoglaló véleményben a kár miatt felvett banki hitellel kapcsolatos költség iránti igény kérdésével is foglalkozni kellett, mivel nemritkán ilyen igényt érvényesít a károsult munkavállaló. Az elemzés arra mutatott rá, hogy ilyen igény esetében abból kell kiindulni, hogy a költség okozati összefüggésben van-e a káreseménnyel, például a korábban felvett kölcsön visszafizetésére való képesség átmeneti hiánya folytán felvett újabb kölcsön költsége merült fel. A bizonyítás természetesen a munkavállalót terheli.

A munkaügyi perben eljáró bíróságok gyakran találkoznak a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett egészségkárosodás miatti kártérítési igények körében gépjárművel kapcsolatos költségtérítési igénnyel. A munkáltató az indokolt közlekedési költséget, ideértve a gépjármű beszerzésének költségét is, köteles megtéríteni, ha a károsult munkavállalónak a károsodásból eredő egészségi állapota miatt a közlekedése nehezített és indokoltan igényli a gépjármű beszerzését. Önmagában a gépkocsi-költségtérítést nem zárja ki, ha a károsult munkavállaló nem rendelkezik jogosítvánnyal és helyette a gépkocsit a hozzátartozója vezeti, aki gondoskodik a sérült, beteg munkavállaló szükség szerinti szállításáról. Az indokolt közlekedési költség, ideértve a gépjármű beszerzésének költségét is, önálló jogcímű igényként érvényesíthető. Ehhez hozzátartozik a jármű fenntartásával kapcsolatos indokolt költség is. A közlekedési költséget nem lehet leszállítani önmagában amiatt, hogy a károsult a jármű vezetését esetenként a hozzátartozójának átengedi.[12]

4. A hozzátartozó kára

A munkavállaló egészségkárosodásával és halálával összefüggésben merül fel leggyakrabban a hozzátartozó oldalán kártérítési igény.

A munkáltató kártérítési felelőssége a munkavállaló hozzátartozójával szemben járulékos jellegű.[13] Ez azt jelenti, hogy a munkáltató a munkavállaló hozzátartozójával szemben abban az esetben tartozik kártérítési felelősséggel, ha e felelőssége a munkavállalóval szemben fennáll.

A joggyakorlat-elemző csoport foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a hozzátartozó a kárát miként érvényesítheti. Kérdésként merült fel, hogy a hozzátartozónak perben kell-e állnia. A joggyakorlat-elemző csoport úgy foglalt állást, hogy a károsult munkavállaló közvetlenül érvényesítheti a vele vagyonközösségben élő hozzátartozójának az ő ápolásával, gondozásával, szállításával, továbbá fogalmilag az ő személyéhez kötött tevékenységekhez közvetlenül kapcsolódó kárait, ideértve az ellenérték nélkül nyújtott ápolás, gondozás miatt felmerült kárát. Ehhez engedményező nyilatkozat és a hozzátartozó perben állása nem szükséges. Ettől eltérően azonban a hozzátartozó az egyéb kárait, mint például az ápolás miatt kiesett jövedelem iránti igényét önállóan a perben félként érvényesítheti.[14]

Az ítélkezési gyakorlatban a legtöbb problémát a hozzátartozó által érvényesített tartáspótló járadék iránti követelések megítélése jelent. A joggyakorlat-elemző csoport az összefoglaló véleményében rámutatott, hogy a tartást pótló járadékot a sérelem után meglévő jövedelmek alapulvételével, mérlegeléssel, tehát nem csupán az összegszerű számítás alapján úgy kell megállapítani, hogy a munkavállaló halála mint káresemény előttihez megközelítőleg azonos életszínvonalat biztosítsa. Ehhez értékelni szükséges az eset összes körülményét, így például azt, hogy az elhunytnak volt-e olyan tevékenysége, amely miatt a bevételének egy részét nem a tartást pótló járadékra jogosultak és a saját megélhetése biztosítására fordította. Az özvegyi nyugdíjra vonatkozóan továbbra is alkalmazható a korábbi bírói gyakorlat, mely szerint az elhunyt házastárs után kapott özvegyi nyugdíj igénybevétele nem jelent káron szerzést. Fenntartható az özvegyi nyugdíjra való jogosultság feltételeiről, illetve ezeknek a kártérítés iránti követeléssel való összefüggéséről kialakított bírói gyakorlat, amely az ellátásnak a kártérítés összegéből való levonására vonatkozik. Ennek során a juttatásnak a balesettel mint káreseménnyel való összefüggéséből kell kiindulni, amennyiben ugyanis a károsult munkavállaló a balesete, az ezzel összefüggő rokkantsága hiányában nem lenne jogosult özvegyi nyugdíjra, a juttatást a balesettel összefüggésben lévőnek kell tekinteni.[15]

Az egyik elemzett ügyben, amelyben egy külföldi munkavégzés során elszenvedett halálos kimenetelű munkahelyi baleset miatt a házastárs és a gyermekek is tartást pótló járadékigényt jelöltek meg, a járadék összegét a bíróság úgy számította ki, hogy figyelembe vette az elhunyt saját létfenntartására fordított összeget, azt, hogy a család kiadásait a házastárs munkaviszonyának hiánya miatt is ebből fedezték, továbbá figyelembe vette azt is, hogy az elhunyt a rászoruló szülőjének rendszeres pénzbeli támogatást nyújtott. Mindezekre tekintettel az elhunyt munkavállaló keresetéből levonta a saját létfenntartására fordított összeget, a szülőjének nyújtott támogatást és a lakhatási költségnek a túlélő házastársra eső részét, megállapította a gyermekekre eső igazolt költségeket, és rögzítette, hogy a néhai mennyit fordított a gyermekeire. Ebből levonásba helyezte az árvaellátás összegét, de nem vonta le a PK 47. számú állásfoglalás szerint a családi pótlékot.[16] A joggyakorlat-elemző csoport a Ptk. 6:529. § (2) bekezdése alapján nem találta a munkaügyi perben eljárt bíróság döntését helytállónak, melyben megállapította, hogy a túlélő házastárs nem tett eleget a családjogi kötelezettségeinek, nem bizonyított semmilyen erőfeszítést a munkahely megszerzésére a gyermekek szükségleteinek biztosítása céljából és ezért az irányadó minimálbér alapján levonta az általa gyermekenként megállapított 13 000 forintot. A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint a gyermekek mint önálló jogosultak számára a törvény nem ír elő kárenyhítési kötelezettséget. Így a terhükre nem lehet figyelembe venni, hogy a tartásukért felelős másik szülő a kár­enyhítési kötelezettségét neki felróhatóan elmulasztotta. A tartást pótló járadékot igénylő túlélő házastárs mint másik szülő járadéka összegszerűségének elbírálásakor ugyanakkor értelemszerűen vizsgálni kell a kárenyhítési kötelezettség teljesítését.

Vizsgálni szükséges a károsult önhibáját, ideértve a jövedelemszerzését és a neki járó ellátások érvényesítését, az életszerűség követelményét, a károsultak szükségleteit, a felek méltányos érdekeit. A tartást pótló járadék iránti igények elbírálásakor alkalmazni kell a Ptk. 6:529. §-át, a rokontartásról szóló rendelkezéseket (például Ptk. 4:196. §), valamint megfelelően alkalmazni kell a PK 46. és 47. számú állásfoglalásokat.[17]

5. A kártérítés összegének kiszámítása

A megtérítendő károk körét, mértékét illetően az Mt. 167. §-a azt rögzíti, hogy a munkáltató a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni. Ugyanakkor a teljes kártérítés elvének korlátjaként az előreláthatósági korlát szabálya és a méltányosság szolgál. Az Mt. indokolása arra utal, hogy a kártérítés méltányossági alapú csökkentése elsősorban a kis egzisztenciájú munkáltatóknál merülhet fel. Ennek a szabályozásnak az alapját az Mt. hatálybalépésekor az akkor még készülő új Polgári Törvénykönyv szerződésszegési jogában kodifikálni kívánt előreláthatósági szabály adta. Ez a szabály ismert a kontinentális és a common law jogrendszerekben, amely szerint a szerződésszegő felelőssége nemcsak az általa ténylegesen előre látott károkra terjed ki, hanem mindarra, amit az ő helyzetében észszerűen, gondosan eljáró személynek előre kellett volna látnia (tényleges és elvárható előreláthatóság). A munkajogban az előreláthatóság kérdése nemcsak az Mt.-ben meghatározott új kimentési okok körében jelenik meg, hanem a megtérítendő károk normatív korlátozását szolgáló elvként is. Nem kell megtéríteni azt a kárt, amellyel kapcsolatban a munkáltató bizonyítja, hogy bekövetkezése a károkozás idején nem volt előre látható. Az előreláthatósági korlát jogpolitikai célját illetően elmondható, hogy a kártérítésnek az előre látható károkra való korlátozása két, a munkaviszonyban kiemelten fontos általános magatartási követelményt értékel fel, éspedig az általános együttműködési kötelezettséget és a felek kölcsönös tájékoztatási kötelezettségét.

Az összefoglaló vélemény kiemeli, hogy az Mt. 172. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése alkalmazásánál irányadó a PK 35. számú állásfoglalás, amely a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkeresetnek a nyugdíjjárulékkal való csökkentéséről szól, a PK 46. számú állásfoglalás, amely a baleset előtti átlagkereset és a társadalombiztosítási ellátás között mutatkozó különbözettel kapcsolatos kérdéseket taglalja, valamint az 1/2006. (V. 22.) PK vélemény I. pontja a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkereset meghatározásáról, amely irányadó a lejárt keresetveszteség iránti igény vizsgálatánál is. Alkalmazni kell továbbá a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt, ezen belül ez utóbbi vélemény 4. pont b) alpontját, amellyel összefüggésben meg kell állapítani a társadalombiztosítási ellátások bruttó összegét is. Fenntarthatóak továbbá az MK 32. számú állásfoglalás elvi megállapításai, így különösen az az okfejtés, amely szerint valamennyi kártérítést csökkentő összeget, így a társadalombiztosítási ellátásokat is csak a kármegosztást megelőzően, a teljes kárból, a teljes elmaradt jövedelemből lehet levonni és a kármegosztásra ezután kerülhet sor. A keresetveszteség összegének kiszámításakor a károsult munkaviszonyának megszűnésekor kapott munkabér bruttó összegét kell viszonyítani a baleseti járadék bruttó összegéhez.

A keresetveszteség megállapítását nem lehet nettó összegben elvégezni, mivel ez a megoldás ellentétes a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 1. § (3) és (9) bekezdésével, továbbá teljesen figyelmen kívül hagyja a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt. A megállapított járadékból a személyi jövedelemadót nem kell levonni.

A joggyakorlat-elemző csoport az Mt. 172. § (1) bekezdése alapján helyesnek ítélte azt a döntést, hogy az orvos szakértő véleményével alátámasztott időpontig a káreseménnyel összefüggésben lévő táppénzes állomány időszakát és összegét kell figyelembe venni.

A hozzátartozó káránál különbséget kell tenni a balesettel összefüggő és az attól független társadalombiztosítási ellátások között. A károsult terhére az öregségi nyugdíjkorhatár elérése ellenére a nyugdíj hiányát nem kell értékelni, mert ennek vizsgálata általában nem tartozik a kártérítés iránti per elbírálásához.

A munkavállalás, átképzés vizsgálatakor a munkavállaló egyéni körülményeit és elhelyezkedési lehetőségeit kell értékelni.

A munkavállalót terhelő, a jövedelemszerzésre vonatkozó kárenyhítési kötelezettség teljesítését az igazoltan keresőképtelen állapota időtartamának figyelmen kívül hagyása mellett kell vizsgálni. A kár­enyhítési kötelezettség elmulasztását a munkáltatónak kell bizonyítani, ideértve az összegszerűséget is.[18]

A kártérítés összege megállapításánál felmerülő túlfizetés, beszámítás visszakövetelése esetén alkalmazni kell a PK 34. számú állásfoglalást, a kötelezett elszámolására vonatkozóan pedig az 1/2011. PJE határozatot. Ez rendelkezik a kártérítési perben a kötelezettnek (esetünkben a munkáltatónak) a kár bekövetkezése utáni elő- vagy részteljesítései bíróság általi elszámolásának szabályairól.

6. Járadék megállapítása

Az összefoglaló vélemény rámutat, hogy a járadék megállapításánál alkalmazni kell az MK 32., MK 111., MK 143., PK 34., PK 35., PK 46., PK 47., PK 48., PK 52. számú állásfoglalást, az 1/2006. (V. 22.) PK véleményt, valamint az 1/2011. (VII. 5.) PJE határozatot.

A károsult munkavállaló részére általában keresetveszteségi járadék, illetve egyes költségek járadékként történő megállapítására, a hozzátartozók részére pedig tartást pótló járadékban való marasztalásra került sor. A munkaügyi perben eljáró bíróságnak tájékoztatást kell nyújtania a károsult bizonyítási terhéről abban a kérdésben, hogy milyen lényeges tények alapján kéri a járadék összegének meghatározását, például kiket jelöl meg összehasonlító munkavállalóként, mivel bizonyítja a külföldi pénznemben kapott munkabéréből képzett megtakarításait, milyen időtartamban indokolt a gondozó igénybevétele stb.

A jövedelemkiesés vizsgálatánál, a pályakezdő jövőben esedékes járadéka megítélésénél figyelembe kell venni azt a jövőbeli változást, amelynek bekövetkezésével számolni lehet. A járadékra való jogosultságot nem érinti az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése, az ezzel kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlatot a joggyakorlat-elemző csoport fenntarthatónak ítélte.[19] Ugyancsak irányadónak tekinthető az a korábbi döntés, mely szerint a balesettel összefüggő elmaradt jövedelem- (járadék)igény akkor sem érvényesíthető három éven túl, ha a munkáltató az Mt. 176. § (2) bekezdésében lévő értesítési kötelezettségét elmulasztotta.[20] Fenntartandó az a gyakorlat is, mely szerint nem az összehasonlító munkavállalók részére ténylegesen kifizetett munkabéreket, hanem a náluk megvalósult bérfejlesztés mértékét, annak százalékban megállapított mértékét kell figyelembe venni a keresetveszteségi járadék összegének módosításakor. Az MK 111. számú állásfoglalás – egyezően a PK 48. számú állásfoglalással – arról rendelkezik, hogy a járadék felemelése csak olyan béremelkedés alapján igényelhető, amely a munkaviszonnyal összefüggő károsodás hiányában a károsultat is érintette volna. Fenntartandó továbbá az a gyakorlat is, amely szerint önmagában az infláció nem szolgálhat a keresetveszteségi járadék összege módosításának indokolásául, mivel az infláció mindenkit érint. Amennyiben munkáltatói jogutódlás eredményeképpen a károsult munkavállaló az új munkáltatóhoz kerül, a jogelőddel szemben a jogutódnál megvalósult bérfejlesztés alapján érvényesítheti igényét.

7. Elévülés

Az elévülés kezdő időpontja az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó Ptk. 6:532. §-a szerint a károsodás bekövetkezése. Ez járadék iránti igénynél az az időpont, amikor az igény először felmerül.

A munkavállaló egészségkárosodásánál az MK 93. számú állásfoglalása irányadó, amelyet a bírói gyakorlat hosszabb idő óta egységesen alkalmaz (szakaszos elévülés).

Az elkülönülő kárigények elévülése számításánál továbbra is irányadó az MK 112. számú állásfoglalás jogértelmezése, amely szerint a sérelem miatt új munkakörbe kerülő károsult munkavállaló elmaradt jövedelem megtérítésére vonatkozó járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor olyan mértékű keresetvesztesége keletkezett, hogy jövedelme nem éri el a sérelem bekövetkezése előttit.

A joggyakorlat-elemző csoport felhívta a figyelmet a Pécsi Ítélőtábla 2/2009. (X. 9.) számú kollégiumi véleményére, amely a felelősségi jognak az elévüléssel és a kártérítési igény keletkezésével kapcsolatos jogértelmezési kérdéseivel foglalkozik. A munkajogi tényállásokkal kapcsolatos indokolásra tekintettel a munkajogi ítélkezési gyakorlat számára is jelentősek és iránymutatóak a kollégiumi vélemény 3.2. és 3.3. pontjai.[21]

Továbbra is irányadónak lehet tekinteni azt a gyakorlatot, mely szerint a kártérítés iránti követelés elévülése minden esetben a követelés esedékességekor megkezdődik, és ha a károsult a károkozásról később szerez tudomást, az elévülés nyugvásáról szóló rendelkezés irányadó.[22]

Az elévülés nyugvásának megszűnése szempontjából annak van jelentősége, hogy a károsult mikor jutott teljeskörűen az igényérvényesítéshez szükséges információk birtokába.[23]

Az összefoglaló vélemény felhívja a figyelmet arra, hogy az Mt. az elévülés megszakítása vonatkozásában a Ptk. 6:25. §-ára utal, amely az 1992. évi Mt.-hez képest szigorúbb szabályozást jelent. A Ptk. 6:25. § (1) bekezdése ugyanis nem tartalmazza az elévülést megszakító okként a kötelezett írásbeli felszólítását. Nem szerepel továbbá elévülést megszakító okként a bírósági igényérvényesítés, ha az nem jár az eljárás végigvitelével.

8. Összegzés

Az Mt. hatálybalépése óta eltelt hat évben a munkáltató kártérítési felelősségéről rendelkező szabályok között megjelent új jogintézmények kezdetben bizonytalanságot okoztak a bírói jogalkalmazásban, tekintettel azonban a Kúria jogegységesítő tevékenységére, az időközben megjelent elvi határozataira és eseti döntéseire, a jogalkalmazás számára olyan iránymutatást adott, amely elősegítette a jogalkotói szándék érvényesülését.

A munkáltatói kártérítési felelősség tekintetében alkalmazott bírói gyakorlatot vizsgáló két joggyakorlat-elemzés, valamint az azok alapján megszületett kollégiumi vélemények összegezték a tapasztalatokat és útmutatást adnak az új jog­intézmények és új fogalmak helyes értelmezéséhez.

 


[1]   A PK 44. számú állásfoglalás értelmében a bíróság a kártérítés módjának megállapításánál nincs kötve a felek kérelméhez, ebben a vonatkozásban a kereseti kérelemhez kötöttség nem érvényesül. A bíróság az eset összes körülményének vizsgálata alapján dönti el, hogy miként van helye a kár pénzbeli, kivételesen természetben történő megtérítésének, illetve azt is, hogy pénzbeli marasztalás esetén az egyösszegű vagy a járadék jellegű kötelezés indokolt. Irányadó az 1/2006. (V. 22.) PK vélemény, amelynek I. pontja is az átlagkereset meghatározását tartalmazza. A 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 6. pontja a Ptk. 6:528. § (3) bekezdése alkalmazására utal.

[2]   3/2018. KMK vélemény 2. pont.

[3]   3/2018. KMK vélemény 4. pont, Ptk. 6:528. § (3) bekezdés, 1/2006. (V. 22.) PK vélemény.

[4]   Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései.
2018. június 25. http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/munkaltato_karteritesi_felelossege_
osszegszerusegenek_kerdesei_-_osszefoglalo_velemeny_0.pdf
 XV. (2018. október 15.). Értékelő megállapítások cím, második bekezdés; 3/2018. KMK vélemény 3. pont, Ptk. 6:528. § (5) bekezdés.

[5]   Mt. 169. § (3) bekezdés, Ptk. 6:528. § (6) bekezdés, EBH 1999.56.

[6]   BDT 2011.2533.

[7]   A közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény 2. § (2) bekezdés.

[8]   Összefoglaló vélemény. A munkáltató egészségkárosodásáért fennálló kártérítési felelősségének egyes
kérdéseiről.
 2018. január 25. http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_munkaltato_egeszseg
karosodasert_-_2018.januari_osszegzes.pdf
(2018.  október 15.).

[9]   A BH 2002.274. a jogesetben megfogalmazott jogelv az Mt. hatálya alatt is fenntartandó.

[10]  Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései. VI. pont 2–4. bekezdés.

[11]  3/2018. KMK vélemény 9. pont indokolása.

[12]  3/2018. KMK vélemény 10. pont és annak indokolása.

[13]  Mt. 294. § (1) bekezdés b) pont, Ptk. 8:1. § (1) bekezdés, Mt. 171. § (1) bekezdés.

[14]  Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései. VIII. pont 2. bekezdés, 3/2018. KMK vélemény 11. pont.

[15]  EBH 2008.1769., BH 2002.77.

[16]  A PK 47. számú állásfoglalás értelmében a baleset következtében meghalt szülő tartásra jogosult gyermekét megillető baleseti járadék összegének meghatározásánál a gyermek terhére nem lehet figyelembe venni azt, hogy a gyermeket eltartó másik szülő után családi pótlékra vált jogosulttá. A baleset következtében meghalt szülő által életében kapott családi pótlékot viszont a gyermek javára figyelembe kell venni a baleseti járadék összegének meghatározásánál akkor, ha a gyermeket eltartó másik szülő családi pótlékra nem jogosult. A Ptk. 6:529. § (3)–(5) bekezdése szerint a baleset következtében meghalt személy által eltartottak olyan összegű tartáspótló járadékot igényelhetnek, amely szükségleteiknek – a tényleges, illetőleg az elvárhatóan elérhető keresetüket (jövedelmüket) is figyelembe véve – a baleset előtti életszínvonalon való kielégítését szolgálja. A járadék összegének meghatározásánál a meghalt szülő életében a gyermek részére biztosított életszínvonalat kell figyelembe venni, amelynek egyik tényezője volt a meghalt szülő által kapott családi pótlék is.

[17]  PK 46. számú állásfoglalás: A baleset következtében munkaképtelenné, vagy csökkent munkaképességűvé vált személy által kártérítés címén igényelt járadék összegének meghatározása szempontjából a baleset előtti átlagkereset, illetve ennek a munkaképesség-csökkenés mérvéhez igazodó része és a társadalombiztosításról szóló jogszabályok alapján folyósított társadalombiztosítási ellátás között mutatkozó különbözetet kell olyan kárnak tekinteni, amelyet a balesetért felelős személy a felelőssége arányában megtéríteni köteles. Ennek figyelembevételével kell meghatározni a baleset következtében meghalt személy által eltartottakat megillető járadék összegét is. Az állásfoglalás hangsúlyozza a károkozó kettős felelősségét, amely egyrészről a károsulttal, másrészről a társadalombiztosítási szervvel szemben áll fenn.

[18]  3/2018. KMK vélemény 14. pont.

[19]  BH 1990.120.

[20]  BH 2007.244.

[21]  A Pécsi Ítélőtábla 2/2009. (X. 9.) számú kollégiumi véleményének  rendelkező része a következőket tartalmazza: I. Azokban az egészségkárosodást eredményező tényállás-körökben, amelyekben az egészségkárosult állapotrosszabbodása idővel ugyanarra a károkra visszavezethetően olyan súlyúvá válik, hogy az akár a vagyoni, akár a nem vagyoni károk tekintetében önálló kárkötelemként is megállna, az elévülés nyugvásának megszűnését az orvosi diagnosztizálásától kell számítani. II. A károsult rendkívüli állapotrosszabbodása önálló kártérítési igényt alapoz meg akkor is, ha jogerős bírósági ítélet korábban már ugyanazért a károkozásért a károkozót kártérítésben marasztalta, de ezt az állapotát a bíróság jogerős ítéletében annak kialakulatlansága és előreláthatatlansága folytán még nem értékelhette. A tényazonosság miatt ilyenkor ítélt dolog nem áll fenn.

[22]  BH 2006.266., Mt. 175. § (2) bekezdés, Ptk. 6:533. § (2) bekezdés.

[23]  Ptk. 6:532. §; Mt. 286. § (4) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 6:24. §, BH 2005.104.