A tanulmány a más részére történő munkavégzésre irányuló jogviszonyok jogági hovatartozását vizsgálja történeti aspektusból és komparatív szemléletben.
- A munkaszerződés és a kollektív (tarifa-, illetve összmunka-) szerződés polgári jogi vagy önálló jogi jellegének elméleti dilemmája
- A munkajogi intézmények „szociálisjogiasodása” és önálló munka-, illetve szociális jogivá alakulásának tendenciája
- A szociális töltetű munkajogból irány vissza a polgári jogba
- Az új helyzetnek megfelelő, elfogadható álláspont a munkajogviszonyok jogági elhelyezését érintően
1. A munkaszerződés és a kollektív (tarifa-, illetve összmunka-) szerződés polgári jogi vagy önálló jogi jellegének elméleti dilemmája
Ulpianus, a római jogtudós a jogügyleteket tartalmukat tekintve három fő típusba sorolta: megkülönböztette az átadással-átvétellel, pontosabban rendelkezésre bocsátással és birtokbavétellel (dare); a munkatevékenység kifejtésével és szolgálat ellátásával (facere); valamint valamilyen kárért, illetve veszteségért, és/vagy felelősségért történő helytállással (praestare) összefüggő ügyleteket.[1] Ugyanakkor formájukat, illetve szerkezetüket tekintve megkülönböztethetünk kétoldalú és egyoldalú ingyenes és visszterhes jogügyleteket, valamint a szereplők jellege és száma szerint egyoldalú, kétoldalú esetleg többoldalú jogügyleteket is, amely utóbbinak kontraktuális formája a társasági szerződés. A munka- és a szolgálati tevékenységgel összefüggő facere típusú jogügyletekre lokalizálva mindezt, az idetartozó jogviszonyoknak széles skálája jelenik meg, aminek rendszerét a szabadelvű kapitalizmus jogkereső közönsége, bírói gyakorlata és a polgári jogi kodifikáció alakította ki. Ma a kontinentális európai államok többségében az egyes államok polgári törvénykönyvei valamennyi tevékenységgel, illetve szolgáltatás nyújtásával összefüggő szerződést egy átfogó „fő fejezetben” (címben) szabályozzák, amely magában foglalja a hagyományos munka-, illetve szolgálati szerződést, a vállalkozási szerződést, az alkuszi, másként említve a közvetítői szerződést, valamint egyoldalú jogügyletként a díjkitűzést és valamilyen mű elkészítésére történő pályázatkiírást.
Ehhez képest Svájc esetében annyi a különbség, hogy ott nem a polgári törvénykönyv, hanem annak tulajdonképpen a második kötetét képező Kötelmi Törvény [Obligationensrecht (a továbbiakban: OR)] fogja át a szerződéseket, beleértve a munkával és a szolgálattal összefüggőeket is.[2] Kivételt képez ez alól a skandináv államok joga is, ahol az 1960. május 1-jét megelőző magyar időszakhoz hasonlóan nincs polgári törvénykönyv, de a tankönyvek és a polgári jog egészét feldolgozó tudományos monográfiák tartalmazzák a kodifikált kötelmi jogok rendszeréhez hasonlóan a munkával és a szolgálattal összefüggő szerződéseket is. Ugyanakkor valamennyi „alapszerződés”, adásvétel, ajándékozás, bérlet, munkaszerződés, vállalkozási szerződés és így tovább, külön törvényekben szabályozva vannak, tudományos rendszerbe foglalásuk pedig az előbb leírtak szerint áll fenn.[3] Bizonyos törést jelent a „facere” jelleg szempontjából, hogy a megbízás/ügyvitel és a megbízás nélküli ügyvitel a kodifikált polgári törvénykönyvekben nem a tevékenységgel összefüggő jogügyleteknél, hanem elkülönítve, mint bizalmi kötelmek szerepelnek.
Ezt a rendszert követte a 20. század elején elkészült és közrebocsátott magyar polgári törvénykönyvtervezet és az első világháborút követően elkészült 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat (a továbbiakban: Mtj.) is, amely ugyan törvényerőre nem emelkedett, de a bírói gyakorlat által informálisan használt és elfogadott hivatkozási alappá vált.[4] E törvényjavaslat a munka jogviszonyait a X. címben szereplő bérletet és haszonbérletet követően a XI. címben szabályozta. Az első fejezet a szolgálati szerződésről, a második a vállalkozási szerződésről, a harmadik az alkuszi, vagyis a közvetítői szerződésről, a negyedik pedig a díjkitűzésről szól. Ezt követte a XII. cím, amely az ügyvitelről rendelkezett, ahol az első fejezet a megbízásról, a második pedig a megbízás nélküli ügyvitelről szólt. A bizalmi jelleg itt is elkülöníti az ügyvitelt, illetve azon belül a szintén munkával járó megbízást a vállalkozástól, abból azonban kitűnik a vállalkozással fennálló hasonlóság, hogy a munka jogviszonyait és az ügyvitelt tartalmazó két cím egymás mellé került, ami általános magánjogi kodifikációs technika.