A „szociális Európa” ideájának támogatói nagy megkönnyebbülést érezhetnek tavaly év vége óta, ugyanis az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) 2025. november 11-én meghozta az Európai Unióban biztosítandó megfelelő minimálbérekről szóló irányelv^[1] megsemmisítése (avagy részleges megsemmisítése) iránti keresetek tárgyában ítéletét.^[2] A döntés mindenképpen mérföldkőnek számít, és önmagán túlmutató jelentősége is van a szociálpolitikai tárgyú uniós jogalkotás filozófiája, mozgástere szempontjából. Egyfelől magát az Irányelvet az Európai Unió (a továbbiakban: EU) egyik legjelentősebb közelmúltbeli szociálpolitikai kezdeményezésének szokás tartani (legalábbis szimbolikusan^[3] mindenképpen, mindenekelőtt szakszervezeti^[4] és akadémiai körökben^[5]). Másfelől megkérdőjeleződött, hogy az EU-nak van-e egyáltalán felhatalmazása egy ilyen Irányelv megalkotására annak tükrében, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 153. cikk (5) bekezdése kifejezetten kizárja a „díjazás” (bérek) kérdésével kapcsolatos uniós hatásköröket. Az EUB, röviden szólva, megerősítette az Irányelv célrendszerének és nagy részének érvényességét, mindemellett, hogy néhány, lényegében technikai jellegű szabályát megsemmisítette.

1. Az Irányelvről röviden
2. A vita háttere
3. Az EUB döntésének lényege
   3.1. A megsemmisített rendelkezések
   3.2. Főbb elvi érvényű megállapítások
   3.2.1. Uniós bérszabályozás? – „Nem minden arany, ami fénylik”
   3.2.2. Kollektív jogok: „kötéltánc” az állami (és uniós) beavatkozás és a kollektív autonómia határmezsgyéjén
   3.2.3. Főbb EU-jogi tanulságok
4. A döntés értékelése
5. A döntés várható implikációi
6. Összegzés

1. Az Irányelvről röviden

Jelen írás nem kívánja az Irányelvet részleteiben elemezni, hiszen azzal számos tanulmány foglalkozott már magyar vonatkozásban is,^[6] illetve e lap hasábjain is.^[7] Mindamellett érdemes röviden rögzíteni egyfelől az Irányelv főbb céljait, másfelől lehatárolni, hogy mire bizonyosan nem törekszik az Irányelv.

Az Irányelv fő célja lényegében az, hogy valamelyest jogilag is érvényt szerezzen a 2017. november 17-én Göteborg­ban kihirdetett Szociális Jogok Európai Pillérérében foglalt azon nagyívű szakpolitikai célnak (a Pillér 6. alapelve), amely szerint meg kell erősíteni a munkavállalók tisztességes életszínvonalat biztosító, méltányos bérezéshez való jogát. Az említett alapelv kimondja azt is, hogy gondoskodni kell megfelelő minimálbérekről, amelyek a nemzeti gazdasági és szociális feltételek mellett biztosítják a munkavállaló és családja szükségleteinek kielégítését, és egyúttal a foglalkoztatáshoz jutást és a munkakeresés ösztönzését is. Emlékeztet továbbá arra, hogy meg kell akadályozni a dolgozói szegénységet, és hogy a béreket a nemzeti gyakorlatoknak megfelelően átlátható és kiszámítható módon kell megállapítani, tiszteletben tartva a szociális partnerek autonómiáját. Mindennek érdekében az Irányelv három fő tárgykörben szabályoz: a) „A bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítása”,^[8] b) „A jogszabályban meghatározott minimálbérekre vonatkozó keretszabályok”,^[9] kitérve a szükséges eljárásokra, illetve a megállapítást és aktualizálást vezérelni hivatott kritériumokra,^[10] a különbségekre és levonásokra,^[11] a szociális partnerek bevonására,^[12] továbbá a munkavállalók hatékony hozzáférésére a jogszabályban meghatározott minimálbérekhez,^[13] c) „Horizontális rendelkezések” (közbeszerzés, nyomon követés és adatgyűjtés, a minimálbérek által nyújtott védelemre vonatkozó információk, a jogorvoslathoz és a hátrányos bánásmóddal vagy következményekkel szembeni védelemhez való jog, szankciók).

Másfelől maga az Irányelv szövege is, tulajdonképpen óvatosságból, előre „cáfolja az álhíreket”, azaz leszögezi több ponton, hogy mit nem ambicionál a szabályozás (e kvázi fenntartásokkal az uniós jogalkotó szinte felkészülni látszott azokra a potenciális vitákra, amelyek voltaképpen kódolva voltak e jogi aktus különös természetében). A 19. preambulumbekezdést érdemes idézni e vonatkozásban: „Ezen irányelvnek – az EUMSZ 153. cikkének (5) bekezdésével összhangban – nem célja sem a minimálbérek szintjének uniós szintű harmonizálása, sem a minimálbérek megállapítására szolgáló egységes mechanizmus létrehozása. Ez az irányelv nem sérti a tagállamok azon jogát, hogy jogszabályban rögzítsék a minimálbéreket, vagy a kollektív szerződésekben előírt minimálbérek által nyújtott védelemhez való hozzáférést támogassák, a nemzeti jognak és gyakorlatnak, valamint az egyes tagállamok sajátosságainak megfelelően, és teljeskörűen tiszteletben tartva a nemzeti hatásköröket és a szociális partnerek szerződéskötéshez való jogát. Ezen irányelv nem kötelezi – és nem is értelmezhető úgy, mintha kötelezné – azokat a tagállamokat, ahol a bérkialakítást kizárólag kollektív szerződések útján biztosítják, hogy jogszabályban meghatározott minimálbért vezessenek be, vagy hogy a kollektív szerződéseket általánosan alkalmazandónak nyilvánítsák. Ez az irányelv nem határozza meg a bérszintet sem, mivel az nemzeti szinten a szociális partnerek szerződéskötési jogának körébe és a tagállamok vonatkozó hatáskörébe tartozik.” Az Irányelv tehát alapvetően csupán egy keretet hoz létre, döntően procedurális karakterű szabályokkal, kevés szubsztantív előírással, lényegében „korlátozott harmonizációs”^[14] törekvéssel.

2. A vita háttere

A dán kormány 2023 elején megsemmisítési keresetet terjesztett az EUB elé. Keresetlevelében a Svéd Királyság által támogatott Dán Királyság elsődlegesen az Irányelv teljes egészében történő megsemmisítését, másodlagosan pedig részleges megsemmisítését – a megtámadott Irányelv 4. cikk (1) bekezdés d) pontjának és/vagy 4. cikk (2) bekezdésének megsemmisítését – kérte az EUB-tól. A dán érvek elvi hátterében lényegében az a tény áll, hogy „a dán modellben” kizárólag a szociális partnerek feladata, hogy önállóan tárgyalásokat folytassanak és meghatározzák a díjazás mértékét.

Az elsődlegesen előterjesztett kérelmeinek alátámasztása érdekében a Dán Királyság két jogalapra hivatkozik, amelyek közül az elsőt az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében foglalt hatáskörkizárás megsértésére és a Szerződések által az uniós jogalkotóra ruházott hatáskörökkel való visszaélésre, a másodikat pedig arra alapítja, hogy a megtámadott Irányelv elfogadása az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján lehetetlen, mivel az Irányelv több különböző célt követ.

Másodlagosan előterjesztett kérelmeinek alátámasztására a Dán Királyság egyetlen jogalapra hivatkozik, amelyet arra alapít, hogy a Parlament és a Tanács a megtámadott Irányelv 4. cikk (1) bekezdés d) pontjának és (2) bekezdésének elfogadásával megsértette a hatáskör-átruházás elvét, továbbá megsértette az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdését.

A megsemmisítés „rizikója” határozott lendületet kapott 2025 januárjában, amikor az EUB főtanácsnoka olyan véleményt adott ki,^[15] amely voltaképpen akceptálta a dán álláspontot.^[16] Amint alább látható, az EUB a főtanácsnok legfőbb érveit nem fogadta el (ugyanakkor említést érdemel, hogy maga az Ítélet nem „száll nyílt vitába” a főtanácsnok véleményével, mindösszesen három alkalommal utal rá „elegánsan”, kizárólag olyan marginálisabb pontokon, ahol nincs eltérés attól^[17]).

3. Az EUB döntésének lényege

Az EUB elutasította a dán kormány érvelését és egyértelműen megerősítette az Irányelv uniós joggal való összhangját. Az EUB mindössze két olyan egyedi rendelkezést „talált” az Irányelvben, amelyek a bérek nemzeti meghatározásába való közvetlen beavatkozásnak minősülnek, és mint ilyeneket, meg kell semmisíteni. Az alábbiakban a megsemmisített rendelkezéseket tárgyalom, majd az Ítélet főbb elvi érvényű megállapításait.

3.1. A megsemmisített rendelkezések

Az első megsemmisített rendelkezés az Irányelv 5. cikk (2) bekezdése, amely az a)–d) pontjában négy tényezőt sorol fel, nevezetesen „a jogszabályban meghatározott minimálbérek vásárlóerejét, figyelembe véve a megélhetési költségeket”, „a bérek általános szintjét és eloszlását”, „a bérek növekedési rátáját”, valamint „a nemzeti termelékenység hosszú távú szintjét és alakulását”, amelyeket az e cikk (1) bekezdésében említett nemzeti kritériumoknak legalábbis tartalmazniuk kell. Az EUB szerint a Dán Királyság itt helyesen állította, hogy e rendelkezés arra kötelezi a jogszabályban meghatározott minimálbérekkel rendelkező tagállamokat, hogy gondoskodjanak arról, hogy az említett kritériumrendszer tartalmazza legalább a felsorolt négy elemet. Márpedig ezzel az uniós jogalkotó olyan követelményt állapított meg, amely e bérek alkotóelemeire vonatkozik, ami közvetlen hatással van az említett bérek szintjére. „Következésképpen a megtámadott irányelv 5. cikkének (2) bekezdése az említett munkabéreket alkotó elemek egy részének harmonizálását”,^[18] valamint az ítélkezési gyakorlat értelmében annak keretében az uniós jognak a díjazás meghatározásába való közvetlen beavatkozását vonja maga után.^[19]

A második megsemmisített rendelkezés a megtámadott Irányelv 5. cikk (3) bekezdése. Egyfelől e rendelkezés mindössze arra szorítkozik, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára, hogy a jogszabályban meghatározott minimálbérek indexálására automatikus mechanizmust alkalmazzanak, és a nemzeti jogra és gyakorlatra utal azon megfelelő kritériumokat illetően, amelyeken e mechanizmusnak alapulnia kell. Másfelől viszont az automatikus indexálási mechanizmus tagállamok általi alkalmazását annak a feltételnek rendeli alá, hogy „e mechanizmus alkalmazása nem vezet a jogszabályban meghatározott minimálbér csökkenéséhez”. Utóbbi rendelkezés, amely a jogszabályban meghatározott minimálbérek szintje csökkentésének tilalmára vonatkozó záradékot ír elő azon tagállamok számára, amelyek e bérek indexálására automatikus mechanizmust alkalmaznak, „az uniós jognak a díjazás meghatározásába való közvetlen beavatkozásával jár”.^[20]

Az EUB tehát mindezeken túl megerősítette az Irányelv valamennyi egyéb rendelkezésének érvényességét. Így tehát különösen fontos hangsúlyozni, hogy a kollektív tárgyalásokat előmozdítani hivatott valamennyi rendelkezés érintetlen maradt, így egyebek mellett az Irányelv 4. cikk (2) bekezdése, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy hozzanak létre cselekvési tervet a kollektív tárgyalások előmozdítására, ha a lefedettség 80 százalék alatt van. A 80 százalék tehát egy küszöbérték (amely aktiválja a cselekvési terv elkészítésének kötelezettségét), nem direkt elvárási szint (valójában, de facto mégis egyfajta indikatív referenciaértéke a lefedettséggel kapcsolatos kívánalmaknak^[21]). Mindazonáltal fontos emlékeztetni, hogy a kollektív tárgyalások általi lefedettség mérésének nincs egységes, stabil EU-s módszertana és adatbázisa, a nemzeti adatok módszertana pedig igen heterogén, és sok esetben ellentmondásokkal terhelt.^[22] Ennek fényében legalábbis furcsa, hogy egy uniós jogszabály ilyen ingatag kritériumhoz kapcsol jogi kötelezettséget.

Továbbá, egyebek mellett, az EUB szintén megerősítette az Irányelv 5. cikk (4) bekezdését, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy „indikatív referenciaértékeket” alkalmazzanak a jogszabályban meghatározott minimálbérek megfelelőségére vonatkozó értékelésükhöz. E célból használhatnak nemzetközi szinten általánosan használt indikatív referenciaértékeket – például a bruttó mediánbér 60 százalékát és a bruttó átlagbér 50 százalékát – és/vagy nemzeti szinten alkalmazott indikatív referenciaértékeket.

3.2. Főbb elvi érvényű megállapítások

Az Ítélet, az említett két, döntően technikai jellegű rendelkezés megsemmisítése mellett, számos fajsúlyos, elvi jelentőségű megállapítást tartalmaz. A teljesség igény nélkül emelünk ki három ilyen kérdéskört: egyrészt az Irányelv két pilléréhez – tisztességes bérek és kollektív alku – kapcsolódó főbb konklúziókat, másrészt az Ítélet egyes, általános EU-jogi szempontból is lényeges megállapításait.

3.2.1. Uniós bérszabályozás? – „Nem minden arany, ami fénylik”

A hatáskörkizárás tárgykörében az EUB egyértelművé tette tehát, hogy azt úgy kell értelmezni, hogy az olyan intézkedésekre irányul, amelyek az EU-n belül a díjazás meghatározásába való közvetlen uniós jogi beavatkozást jelentenének. „E hatásköri kizárást azonban nem lehet valamennyi, a díjazással valamilyen kapcsolatban álló kérdésre kiterjeszteni.”^[23] „Ez azt jelenti, hogy az Unió hatásköre nem tekinthető automatikusan kizártnak, ha e jogi aktus e tárgykörre vonatkozik.”^[24] Az EUB ezzel megerősítette és pontosította a hatáskörkizárások kapcsán már eddig is kialakított, alapvetően a szűkítő értelmezés^[25] irányába ható gyakorlatát.

Az uniós szociálpolitika egésze szempontjából talán az ítélet 71. pontja a leglényegesebb: „Ráadásul az uniós jogalkotó azon képességét, hogy megvalósítsa az EUMSZ 151. cikk első bekezdésében meghatározott szociálpolitikai célokat, és általánosabban, hogy konkretizálja az Unión belüli integráció szociális dimenzióját, súlyosan veszélyeztetné, ha e jogalkotót megakadályoznák abban, hogy olyan intézkedéseket fogadjon el, amelyek a gyakorlatban kedvező hatást gyakorolnak vagy kedvező következményekkel járnak a díjazás szintjére, még akkor is, ha e célból az EUMSZ 151. cikk második bekezdésének és az EUMSZ 152. cikk első bekezdésének megfelelően a tagállamok eltérő nemzeti gyakorlatának és a szociális partnerek autonómiájának teljes körű tiszteletben tartása mellett járnának el.” Az EUB tehát világossá tette, hogy „a díjazás a munkafeltételek szerves részét képezi”,^[26] márpedig a „munkafeltételeket” illetően az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdése hatáskört biztosít az EU számára a tagállamok intézkedéseinek támogatására és kiegészítésére. Tehát nem ab ovo tilos bármilyen olyan uniós szabályozás, amely a béreket is érinti. Márpedig az Irányelv – ahogyan az EUB is megerősíti – alapvetően eljárási (procedurális szemléletű)^[27] és a minimálbérek „megfelelőségét” nem emeli az uniós jog önálló fogalmának szintjére.^[28] Mindebből adódóan az Irányelv meghatározó részét, amint említettük, az EUB „megmentette”.

3.2.2. Kollektív jogok: „kötéltánc” az állami (és uniós) beavatkozás és a kollektív autonómia határmezsgyéjén

Hasonlóképpen lényegesek a kollektív jogok kereteivel és a kollektív alku előmozdításával kapcsolatos elvi érvényű megállapítások az Ítéletben. Lényegét tekintve azt állapította meg az EUB, hogy az EU-nak határozottan van szabályozási hatásköre a kollektív tárgyalások folytatásához való jog körében, egészen addig, amíg garantált a szociális partnerek autonómiája. Az alábbiakban ennek megérvelése kerül kifejtésre röviden.

Szükséges emlékeztetni, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése nemcsak a „díjazást”, hanem további három olyan tárgykört von ki az EU-ra ruházott szociálpolitikai hatáskörök alól, nevezetesen az „egyesülési jogot”, a „sztrájkjogot” és a „kizárás jogát”, amelyek annyiban összefüggenek egymással, hogy legalább részben a kollektív munkajog alanyainak, a szociális partnereknek az előjogaira vonatkoznak. A megtámadott Irányelv 4. cikke („A bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások előmozdítása”) egyértelműen kollektív munkajogi vonatkozású, így a perben tisztázni kellett, hogy e szabályozás maga után vonja-e az említett hatáskörkizárás megsértését.

Kétségtelen, hogy a kollektív jogok között szoros az összefüggés. Ahogyan az EUB is utal rá, az „egyesülési jog a kollektív tárgyaláshoz való jog gyakorlásának előfeltétele”.^[29] A kollektív munkajog három alappillére, alapjoga (egyesülési jog, kollektív tárgyaláshoz való jog, sztrájkjog) noha különálló jogok, funkcionális összefüggésük meglehetősen lényeges. Ennek bővebb kifejtését e helyütt mellőzve pusztán arra érdemes utalni, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet [International Labour Organization (a továbbiakban: ILO)] joggyakorlata is régóta úgy tekinti, hogy a sztrájkjog az egyesülési szabadságról szóló 87. számú Egyezményből közvetlenül következő alapvető jog, még akkor is, ha az egyezmény ezt kifejezetten nem említi. Az ILO a magyarra nehezen lefordítható „corollary” („folyomány”) szakkifejezéssel írja le e három alapjog szoros kapcsolatát, az egyesülési joghoz való tapadását. E szakkifejezésnek és kérdéskörnek például a sztrájkjog alapjogi és nemzetközi jogi karakterének megítélésnél is óriási jelentősége van egyébként, mely vita az ILO kezdeményezésre jelenleg a hágai Nemzetközi Bíróság előtt van egy rendkívül nagy elvi jelentőségű, eleddig példátlan eljárásban.^[30] Több szempontból és általános elvi perspektívából nézve sem lényegtelen tehát, hogy az EUB, érintőlegesen ugyan, de exponálta álláspontját e dogmatikai kérdésben.

Rendkívül lényeges továbbá, hogy az EUB egyértelművé tette, hogy a kollektív tárgyaláshoz való jogot szabályozó intézkedések körében van az EU-nak szabályozási hatásköre. Ez, egyebek mellett a következőkből fakad. Egyrészt az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés f) pontja kifejezetten felhatalmazza az uniós jogalkotót, hogy intézkedéseket fogadjon el „a munkavállalók és munkaadók érdekeinek képviselete és kollektív védelme” tekintetében, beleértve „a vállalatvezetésben való részvételt is”. Az EUB szerint „márpedig e rendelkezés szövege kellően széles körű ahhoz, hogy az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésében szereplő, az egyesülési jogra vonatkozó kivétel ellenére is lefedje a kollektív tárgyaláshoz való jogot szabályozó intézkedéseket”.^[31] Másrészt, funkcionális összefüggésük ellenére, mind az EU-jog, mind a nemzetközi jog az egyesülési jogot és a kollektív tárgyaláshoz való jogot is különálló jogokként kezeli.^[32] Ezáltal nem tartoznak a hatáskörkizárás hatálya alá azok az intézkedések, amelyek bár kapcsolódnak az egyesülési joghoz, nem közvetlenül ezt a jogot (tehát nem a munkavállalók és a munkaadók azon szabadságát érintik, hogy szervezeteket – köztük szakszervezeteket – hozzanak létre, vagy feloszlassák azokat, illetve azokhoz csatlakozzanak vagy ne csatlakozzanak), hanem a kollektív tárgyalások folytatásához való jogot szabályozzák.^[33] A hatáskörkizárás tehát e vonatkozásban is szűken értelmezendő. Megjegyzést érdemel, hogy az EUB például e logika mentén határozottan elvetette a dán kereset azon (egyébként meglehetősen sarkos, mondhatni nonszensz) érvét, hogy a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók számának növelésére irányuló cél csak azáltal lenne elérhető, hogy növekszik a munkavállalók szakszervezeti tagságának aránya^[34] (mely utóbbi célt az Irányelv nyilvánvalóan nem is ambicionálja).

Miután az EUB tehát egyértelművé tette, hogy a kollektív tárgyaláshoz való jogot érintő intézkedések körében van az EU-nak szabályozási hatásköre, tisztázni kellett ennek lehetséges mozgásterét, illetve ennek tükrében azt, hogy az Irányelv 4. cikke mennyiben erőteljesen beavatkozó karakterű. Az EUB e vonatkozásban megvilágította, hogy a bérmegállapításra irányuló kollektív tárgyalások részletes szabályaiba való „bizonyos állami beavatkozás” nem jelent „közvetlen beavatkozást”^[35] (sem a díjazásba, sem az egyesülési jogba mint kizárt hatáskörökbe). Továbbá az Irányelv a kollektív alku tekintetében nem ír elő eredménykötelezettséget, legfeljebb gondossági kötelezettséget,^[36] illetve teljes mértékben biztosítja a szociális partnerek autonómiáját.^[37] Említést érdemel, hogy mindez egyébként egybecseng a kollektív alku promotálásának (mint a nemzetközi jogból fakadó aktív állami kötelezettségnek) az ILO gyakorlatában kikristályosodott felfogásával, amelynek értelmében meg kell találni az egyensúlyt a kollektív tárgyalások ösztönzésére irányuló kormányzati beavatkozás, valamint a felek autonóm tárgyalási szabadsága között.^[38] Az EUB megítélése szerint az Irányelv tehát megtartja ezt az egyensúlyt.

3.2.3. Főbb EU-jogi tanulságok

Általános EU-jogtechnikai nézőpontból nem csak a hatáskörkizárás tárgykörében levont, a korábbi ítélkezési gyakorlatot megerősítő, egyértelműsítő, fentebb ismertetett következtetés a lényeges. Figyelemre méltóak az Ítéletnek az Irányelv céljával kapcsolatos megállapításai is. A megtámadott Irányelv ugyanis két, első ránézésre azonos fontosságú célt követ (tisztességes bérezés, kollektív alku előmozdítása). Így nemcsak az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés b) pontja szerinti „munkafeltételek”, hanem az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés f) pontjában szereplő, „a munkavállalók [érdekei képviseletének] és kollektív [védelmének]” szabályozására is irányul. Márpedig e jogalapok mindegyike eltérő jogalkotási eljárás lefolytatását vonja maga után. Az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés f) pontja egyhangúságot követel meg a Tanácsban, ellentétben az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés b) pontjával, amely a Tanácson belül minősített többséget ír elő. A Svéd Királyság által támogatott Dán Királyság keresetében, másodlagosan erre is hivatkozott, nevezetesen, hogy emiatt az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján nem lehetett volna elfogadni érvényesen az Irányelvet.

Az EUB álláspontja körében ragaszkodik a tárgyban felhívott állandó ítélkezési gyakorlathoz. Ennek lényege értelmében, „ha valamely uniós jogi aktus vizsgálatából az derül ki, hogy az több cél elérésére irányul, vagy több összetevőt foglal magában, és e célok vagy összetevők egyike elsődlegesnek vagy döntő jellegűnek mutatkozik, míg a másik csak járulékos jellegű, vagy rendkívül korlátozott a hatálya, a jogi aktus elfogadásának jogalapját az említett elsődleges célnak vagy összetevőnek megfelelően kell meghatározni.”^[39]

Az EUB e dilemmát viszonylag „huszárvágással” oldotta fel, elutasítva a kereseti érvelést, mint megalapozatlant, leszögezve, hogy az első célhoz, a „munkafeltételekhez” (lásd tisztességes bérek) képest a második cél, a kollektív tárgyalások előmozdítása csupán a fő cél elérésére szolgáló eszköz, nem pedig önálló cél. Ebben az olvasatban a 4. cikk (kollektív tárgyalások előmozdítása) tehát szintén az EUMSZ 153. cikk (1) bekezdés b) pontjában említett „munkafeltételek” körébe tartozik, illetve „pusztán járulékos jellegű” a „munkafeltételek” területéhez tartozó elsődleges célhoz vagy összetevőhöz képest.

Ha kritikusan szemléljük, bármennyire racionális, pragmatikus is, kissé nyakatekert az EUB érvelése. Egyrészt a „munkafeltételek” példátlanul tág, szinte „all-inkluzív” értelmezését jelenti, hogy abba a kollektív jogokat is széles spektrumban beleérti. Másrészt némileg ellentétesnek hat az Irányelv körüli szakpolitikai diskurzussal, hogy annak gyakran propagált két célja közül az egyiket, nevezetesen a kollektív alku előmozdítását jogi értelemben „pusztán járulékos jellegűnek” minősíti, implicit módon némileg le is értékelve azt (ám mégis „becsempészve” a narratívába).

4. A döntés értékelése

Valamely jogszabály, részleges megsemmisítését a jogirodalom mozaikos megsemmisítésnek nevezi. A mozaikos megsemmisítés melletti legfőbb általános érv a jogrendszer kímélete: ha a visszásság minimális beavatkozással kiküszöbölhető, akkor nincs oka az egész jogszabály (vagy jogszabályi rendelkezés) megsemmisítésének. Amint láttuk, az EUB nem látta okát a teljes megsemmisítésnek. A mozaikos megsemmisítéssel szemben megfogalmazott leggyakoribb kritika viszont az, hogy ilyen esetben az adott bíróság kvázi pozitív jogalkotóvá válhat: esetleg „a megsemmisítés következtében olyan (sokszor az eredetivel teljesen ellentétes) értelmű szövegrész marad hatályban, ami egyáltalán nem állt a jogalkotó szándékában”.^[40] Álláspontom szerint ez az elméleti veszély jelen döntésnél egyáltalán nem manifesztálódik. Ugyanis a megsemmisített rendelkezések egyrészt, tartalmukat tekintve, igencsak technikai és járulékos jellegűek (lásd lentebb kifejtve), másrészt, szerkezetileg (mint önálló bekezdések) jól szeparáltak a szövegben (így megsemmisítésük nem kreál új tartalmat, új kontextust).

Mindez természetesen nem jelenti, hogy bizonyos kritikákat ne lehetne megfogalmazni az Ítélettel kapcsolatban. A jelen Ítélet kapcsán is potenciálisan felvethető az EUB döntéseinek esetleges politikai, ideológia aspektusait, aktivizmusát boncolgató „örökzöld” vita,^[41] ám e helyütt nem tűnik indokoltnak ezt részletesen tárgyalni. Két dolog azonban sarkos értékítélet nélkül is állítható. Egyrészt e döntés kimenetében is tetten érhető az EUB gyakorlatát meghatározó „in dubio pro integratione” elv, miszerint jellemző, hogy kétség esetén az EUB a nagyobb fokú integrációt (ha tetszik „föderalizációt”) támogató dinamikus értelmezést részesíti előnyben.^[42] Másrészt egy eleve döntően program jellegű normákat tartalmazó Irányelv megítélése talán eleve óhatatlanul túlmutat a – döntésben egyébként igencsak meggyőzően és feszesen megérvelt – formáljogi elbíráláson.

Mindezeken túl is említhetők kisebb dilemmák. Például némi technikai jellegű koherenciazavarként lehet utalni arra, hogy az Ítélet az Irányelv 5. cikkében foglaltak közül bizonyos, a minimálbérek megállapítását és aktualizálását vezérleni hivatott kritériumokat megsemmisít [a (2) bekezdés kötelező kritériumai], míg más kritériumokat fenntart [a (4) bekezdés indikatív referenciaértékei], miközben maga is leszögezi, hogy e kritériumok a nemzeti társadalmi-gazdasági körülmények tükrében mindig abszolút „relatív súlyúak” [(1) bekezdés]. Tulajdonképpen e ponton, éppen a szabad „relatív súly”, illetve a tág nemzeti mozgástér okán, nem sokat „oszt vagy szoroz”, hogy mely kritériumok estek ki, avagy maradtak. A kritériumokkal, módszertani szempontokkal az uniós szabályozás nem kíván a bérekbe érdemben beavatkozni, mindössze nagyobb stabilitást, átláthatóságot és dinamikát kíván becsatornázni a minimálbér-megállapítási praxisokba, valamelyest moderálni óhajtva a politikai diszkréciót.

Figyelemre méltó továbbá, hogy az EUB lényegében automatikusan akceptálni látszik azokat a feltételezéseket, amelyek az Irányelv filozófiáját megalapozzák. Ahogyan az Ítélet is utal rá, az Irányelv (16) és (22) preambulumbekezdéséből is kitűnik, „hogy az uniós jogalkotó e tekintetben arra a feltevésre támaszkodott, hogy összefüggés van a kollektív tárgyalások általi lefedettség magas aránya és a minimálbérek megfelelősége között”. Egyfelől érthető és helyes, hogy az EUB nem bocsátkozott e nem jogi, hanem közgazdaságtani, szakpolitikai természetű, objektíve egyebekben is nehezen validálható feltevés értékelésébe. Másfelől üzenetértékű, hogy az EUB is adottnak veszi e feltételezést.

5. A döntés várható implikációi

A döntés lehetséges hatásait érdemes szűkebb (technikai) és tágabb (elvi érvényű) nézőpontból is értékelni.^[43] Ezt azért fontos megtenni, mert magát az Irányelvet is két síkon szokás megítélni. Egyrészt az Irányelv normatív magja eleve is viszonylag szerény, tartalmát kifejezetten „puhának” (döntően eljárási szemléletűnek) lehet tekinteni. Másrészt az Irányelv tágabb üzenetértéke (röviden: a megfelelő bérek és a szociális párbeszéd igénye) kiemelkedő, amelynek propagálásához az EUB döntése bizonyosan új energiákat ad.^[44]

Szűkebb, jogtechnikai értelemben a két említett passzus megsemmisítésének várhatóan minimálisak lesznek a gyakorlati következményei. Egyfelől a minimálbér-megállapítást és naprakésszé tételt vezérleni hivatott kritériumok tekintetében maga az Irányelv 5. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy a tagállamok azokat a „nemzeti gyakorlatukkal összhangban határozzák meg” és „nemzeti társadalmi-gazdasági körülményeik figyelembevételével dönthetnek e kritériumok relatív súlyáról”. Tehát a négy most megsemmisített „kötelező” kritérium továbbra is maradhat tényező, de adott esetben el is hagyható, árnyalható (de tulajdonképpen ez a megsemmisítés előtt is így volt, a fenti megfogalmazásból adódóan). Továbbá említést érdemel, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 131. számú Egyezménye a legkisebb munkabérek megállapítására vonatkozó eljárásról igencsak hasonló kritériumokat ír elő, ami köti az egyezményt ratifikáló államokat (Magyarország nem, de számos EU-tagállam ratifikálta ezt az egyezményt^[45]). Továbbá az ILO 135. számú Ajánlása további (jogilag nem kötelező, ám normatív igényű) szempontokat ad a tárgykörben. Másfelől az indexálási mechanizmussal kapcsolatos rendelkezés megsemmisítésének hatása is marginális lesz, hiszen eleve nagyon kevés (hat^[46]) ország intézményesített valamiféle automatikus indexálási mechanizmust az EU-ban, és ezen országok egyikében sem volt még soha olyan eset, ahol az indexálás a minimálbérek csökkenéséhez vezetett volna.^[47] Valójában az egyetlen olyan eset, amikor a törvényes minimálbérek az elmúlt húsz évben csökkentek, Írországban és Görögországban történt a trojka beavatkozása nyomán a 2009–2010-es pénzügyi válság során, ám e folyamatok sem kapcsolódtak az indexálási mechanizmusokhoz.

Tágabb perspektívából, horizontálisan szemlélve viszont a döntés várható hatásai kiemelkedőek. Egyrészt az Ítélet egy hosszabb jogbizonytalansági időszaknak vet véget, amely árnyékot vetett az uniós szociálpolitikára, illetve annak lehetséges mozgástereire nézve. Másrészt az Irányelv most „megerősített” rendelkezései már eddig is számottevő hatást gyakoroltak. Egyfelől a legtöbb tagállamban már megtörtént az Irányelv – legalább formális – átültetése (nyolc tagállam ugyanakkor nemcsak elmulasztotta a 2024. november 15-én lejáró átültetési határidőt, de 2025 decemberéig sem valósították meg az átültetést^[48]). Az Irányelv átültetése a legtöbb országban nem kimondottan ambiciózus és dinamikus, jellemzően mindössze a minimálbér-megállapítás rendszerének finomhangolására koncentrál (lásd eljárások, kritériumok). Mindazonáltal több ország vezetett be bizonyos (jellemzően inkább óvatos, jelzésértékű) változtatásokat a kollektív tárgyalások jogi kereteiben is. Összességében e tekintetben szakértők egyelőre korlátozottnak értékelik az Irányelv harmonizációs hatását.^[49] Ezek a változások elsősorban a következő kérdésekre szorítkoznak: a szakszervezeti tagok megkülönböztetés elleni védelmének megerősítése, a magasabb szintű kollektív szerződések megkötésének és kiterjesztésének megkönnyítése, a kollektív szerződésekre vonatkozó adatok és információk gyűjtésének javítása. Az EUB előtti eljárás érthetően lassította, tompította az Irányelv átvételével kapcsolatos diskurzusokat több országban.

Továbbá, ami talán a formális átültetésnél is lényegesebb, az Irányelvnek a legtöbb tagállamban jelentős a (minimál)bérekről és a kollektív tárgyalásokról szóló szélesebb körű diskurzusokra gyakorolt politikai természetű befolyása. Az Irányelvnek tehát van (lehet) egy tekintélyes „spillover”, önmagán túlmutató, tovagyűrűző hatása, aminek az EUB döntése új lendületet adhat. Optimistább olvasatban e diskurzus megalapozhatja a szociális kérdések kiegyenlítő szerepének érvényesítését a jelenleg uralkodó EU-s versenyképesség-orientált paradigma (lásd Budapest-deklaráció,^[50] Draghi-jelentés^[51] stb.) keretei között, de pesszimistább olvasatban is legalább alkalmas lehet az irányelvi célok (tisztességes bérek, szociális párbeszéd stb.) politikai napirenden tartásának előmozdításában. Elmondható, hogy Európa-szerte, elsősorban szakszervezeti és akadémiai körökben, egy intenzív és kreatív „ötletbörze” indult az Irányelv „farvizén” arra nézve, hogy milyen szakpolitikai javaslatokat lehetne artikulálni a kollektív tárgyalások megerősítése céljából, konkrétabban pedig a nemzeti cselekvési tervekhez. E diskurzusok, javaslatok, „kívánságlisták” akkor is értékesek, ha egyelőre a már elkészült cselekvési tervekben mérsékelten, óvatosan köszönnek vissza. A cselekvési terveket az arra kötelezett, 80 százaléknál alacsonyabb kollektív tárgyalások általi lefedettséggel bíró tizennyolc tagállam közül a határidőig (2025 vége) mindössze hat ország készítette el. Ezek összegző értékelése alapján nem állítható, hogy valamiféle áttörést hoznának a kollektív alku előmozdítása terén. Jellemzően a szociális partnerek kapacitásépítésére, a kollektív alku jelentőségével kapcsolatos figyelemfelhívásra, tudatosságnövelésre, illetve a kollektív tárgyalások bizonyos országspecifikus kihívásainak elemzésére fókuszálnak, kevés konkrétummal. Torsten Müller értékelése szerint a cselekvési tervek tele vannak jószándékkal, ám szabályozási és intézményes síkon meglehetősen erőtlenek.^[52] A várakozások szerint az Ítélet valamelyest talán katalizálhatja a cselekvési tervek kreativitását, bátorságát.

Nyitott kérdés például ugyanakkor, hogy az Irányelv végrehajtási mechanizmusa keretében a nemzeti cselekvési tervek értékelésének és a visszajelzésnek milyen keretét fogja a Bizottság kialakítani (az Irányelv csupán annyit mond, hogy a tagállamok „arról értesítik a Bizottságot”). Fontos lenne, hogy e folyamat minél átláthatóbb, érdemibb és „keményebb” legyen, érvényesítve a hatékony kölcsönös tanulás és a számonkérhetőség szempontjait is. A tisztán „puha jogi” karakterű, ún. nyitott koordinációs típusú mechanizmusok több tekintetben korlátozott hatásrendszerét más területeken is számos kritika érte korábban,^[53] így nem ártana az óvatosság és a gondos tervezés e téren. Az bizonyos, hogy az Irányelv potenciáljának minél intenzívebb realizálásához az EU részéről további jelentős támogató eszközökre, politikákra lesz szükség, hiszen – amint említettük – az Irányelv maga inkább egyfajta ajánlásgyűjtemény, mintsem erős normatív joganyag. E vonatkozásban, idealista ötletekként, a szakirodalomban, egyebek mellett, olyan javaslatok fogalmazódnak meg, mint például a következők: valamiféle „európai cselekvési terv” kidolgozása a tárgyban (orientálva, keretezve a nemzeti cselekvési terveket), a közbeszerzési irányelvek és az uniós támogatási alapok szabályainak felülvizsgálata a kollektív alku előmozdítására figyelemmel (valamiféle „feltételességi” mechanizmus révén), a nemzeti cselekvési tervek agilis monitorozásának (sőt akár a bérmegállapítási mechanizmusok koordinálásának^[54]) kidolgozása, akár egyfajta összekapcsolása az Európai Szemeszterrel stb.^[55] Várhatóan a döntés ezen vitáknak is adhat némi dinamikát (ám túl naiv várakozásokat bizonyára kár táplálni).

Az is elmondható, hogy nem csupán az Irányelv formális alkalmazása (átültetés, cselekvési terv stb.) generálhat hatásokat, de szakértők rámutatnak,^[56] hogy az Irányelv „árnyékában” is (kvázi közvetett hatásaként) is születhetnek olyan reformok, amelyek végső soron támogatják az Irányelv céljait. Mindez azt mutatja, ahogyan Torsten Müller felhívja a figyelmet, hogy a kollektív alku kereteinek formális átültetéssel történő megváltoztatásának elmaradása nem feltétlenül jelenti azt, hogy semmi sem történik, vagy hogy az Irányelvnek egyáltalán nincs hatása.^[57]

Ami hazánkat illeti, nálunk is megtörtént a formális (és egyelőre minimalista és meglehetősen technikai szemléletű^[58]) átültetés. A 308/2024. (X. 24.) Korm. rendelet a kötelező legkisebb munkabér és a garantált bérminimum konzultációjára vonatkozó részletes szabályokról, valamint egyes kormányrendeleteknek az Európai Unióban biztosítandó megfelelő minimálbérekről szóló, 2022. október 19-i (EU) 2022/2041 európai parlamenti és tanácsi irányelv átültetését szolgáló módosításáról [a továbbiakban: 308/2024. Korm. rendelet] rendelkezik. E rendelet szól a kötelező legkisebb munkabér és a garantált bérminimum konzultációjának és az országos érdekegyeztetés fórumáról [intézményesítve a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma (VKF) működésének egyes aspektusait], lefekteti a vonatkozó konzultációra irányadó főbb eljárási szabályokat és rögzíti a kötelező legkisebb munkabér és a garantált bérminimum meghatározásakor érvényesítendő szempontokat, ideértve a megfelelőségére vonatkozó értékeléshez használt indikatív referenciaértéket is, amelynek elérésére a kötelező legkisebb munkabér és a garantált bérminimum összegének megállapításakor törekedni kell (a hazai jogalkotó választása szerint ez a Központi Statisztikai Hivatal által a megelőző egy év rendelkezésre álló adatai alapján számított rendszeres bruttó átlagkereset 50 százaléka^[59]). A magyar jogalkotásra és minimálbár-bérmegállapítási gyakorlatra a döntés várhatóan nem gyakorol direkt, érdemi hatást. Az Irányelv minimálbérek melletti másik szegmense, a kollektív alku promotálása, a hazai átültetés kapcsán eddig nem került fókuszba.

Továbbá – ugyan egyelőre „fékezett habzással” – valamelyest nálunk is érvényesül az említett diskurzusalakító, „spillover”-hatás. Például számos érdekképviselet projekteket, képzéseket indított az Irányelv mentén, akadémiai körökben pedig készült egy „árnyékjelentés”^[60] a kollektív szerződések promotálásának tárgykörében, katalizálandó egy majdani cselekvési tervről szóló diskurzust stb. Az árnyékjelentés számos ambiciózus, kreatív, ugyanakkor vitákat tűrő (és érdemlő) javaslatot fogalmazott meg a kollektív tárgyalások erősítése tárgyában. Ennek (illetve általában véve a témának) visszhangja és (szak)politikai, érdekképviseleti felkarolása, továbbgondolása egyelőre viszont – hozzátehetjük: sajnos – minimális.

6. Összegzés

Összességében az EUB ítélete egyértelműen megerősíti az európai minimálbér-irányelvet, amely a munkavállalók szempontjából valószínűleg az EU egyik legfontosabb szociális kezdeményezése volt az elmúlt évtizedekben (legalábbis szimbolikus értelemben bizonyosan). Az EUB döntése minden bizonnyal új energiákat adhat az Irányelv végrehajtási folyamatához (átültetés, cselekvési tervek és azok értékelése), így garantálva, hogy az Irányelv távlati céljai (a dolgozói szegénység elleni küzdelem, a megfelelő minimálbérek és a kollektív tárgyalások előmozdítása) mind nemzeti, mind európai szintéren hangsúlyosan szerepeljenek a politikai napirenden. A döntés továbbá valamelyest fokozhatja az uniós szociálpolitika általános „magabiztosságát” is. Munkajogászként tehát nehéz nem örülni az EUB döntésének, ugyanakkor szintén nehéz nem látni egyrészt a döntés által is generált dilemmákat, másrészt magában az Irányelvben eleve benne rejlő tökéletlenségeket, kihívásokat (például minimalista szemlélet: csekély normatív tartalom, inkább szimbolikus karakter). Az Irányelv igazi, hosszú távú hatása, ahogyan arra Luca Ratti is utal, nem pusztán, sőt nem elsősorban a formális harmonizációból fakadhat a jövőben, hanem a tagállamok és a Bizottság között, például a cselekvési tervek mentén kialakuló dialógus dinamikájából.^[61]

Hazánkra nézve, közvetlen reményként és elvárásként minimálisan annyit lehet és kell megfogalmazni az Irányelv EUB általi „megmentése” kapcsán, hogy immár megkerülhetetlennek tűnik a hazai cselekvési terv mielőbbi elő- és elkészítése. E tekintetben az lenne ideális, ha e cselekvési terv széles körű szociális párbeszéd keretében, komoly külső (kutatói, érintetti stb.) szakértői támogatást becsatornázva, határozott politikai szándékkal a háttérben formálódna, és végső soron minél reálisabb, de kreatív, konkrét, határidőkkel és forrásokkal biztosított javaslatokat és vállalásokat írna elő a kollektív alku (és különösképpen az ágazati alku) megerősítésére nézve.

^[1] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2022/2041 irányelve (2022. október 19.) az Európai Unióban biztosítandó megfelelő minimálbérekről (a továbbiakban: Irányelv).

^[2] Dán Királyság kontra Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa (C-19/23. sz. ügyben 2025. november 11-én hozott ítélet) (a továbbiakban: Ítélet).

^[3] Vö. Emanuele Menegatti: All’s well that ends well? The Court’s „sav­ing” of the Adequate Minimum Wage Directive. Italian Labour Law E-Journal, 2025, Volume 18. Issue 2. 1. o. https://doi.org/10.6092/issn.1561-8048/23534 (2026. február 10.).

^[4] Ld. pl. az Európai Szakszervezti Szövetség (ETUC) anyagait a tárgyban: https://www.etuc.org/en/issue/minimum-wage (2026. február 10.).

^[5] Ld. részletesen különösen: Luca Ratti – Elisabeth Brumeshuber – Vincenzo Pietrogiovanni (eds.): The EU Directive on Adequate Minimum Wages: Context, commentary and trajectories. Hart Publishing, Oxford, 2024. Luca Ratti: 8.2.2 Adequate Minimum Wages Directive (2022/2041). In: Christina Hiessl (ed.): EU Labour Law: A ­Commentary. Kluwer Law International BV, Netherlands, 2025. 860–883. o.

^[6] Szabó Imre Szilárd: Európai minimálbér – fókuszban a hazai harmonizáció. In: Pál Lajos – Petrovics Zoltán (szerk.): Visegrád 21.0 – A XXI. Magyar Munkajogi Konferencia szerkesztett előadásai. Jogtár-formátumú kiadás, Wolters Kluwer, Budapest, 2024. 23–33. o. https://uj.jogtar.hu/#doc/db/40/id/A24Y2026.YOV/ (2026. február 11.), Kun Attila – Szabó Imre Szilárd: The impact of the „Minimum Wage Directive” – Directive (EU) 2022/2041– in Hungary. Directive sur les salaires minimaux adéquats : quelle réception par les États membres? (troisi?me partie). Hongrie. Revue de Droit du Travail. 2023. Numéro 3.

^[7] Jakab Nóra: Merre tovább? Vélemények kereszttüzében a díjazásra vonatkozó kizárás értelmezése a minimálbér-irányelv kapcsán. Munkajog, 2025. 3. szám, 17–31. o. https://szakcikkadatbazis.hu/doc/7496849 (2026. február 10.), Sipka Péter – Zaccaria Márton Leó: Tisztességes munkáért méltányos bérezés kontra versenyképesség – az európai minimálbér-irányelv jelentősége és várható hatásai. Munkajog, 2022. 4. szám, 1–8. o. https://szakcikkadatbazis.hu/doc/4466342 (2026. február 10.).

^[8] Irányelv 4. cikk.

^[9] Irányelv II. Fejezet.

^[10] Irányelv 5. cikk.

^[11] Irányelv 6. cikk.

^[12] Irányelv 7. cikk.

^[13] Irányelv 8. cikk.

^[14] Menegatti: i. m. 7. o.

^[15] Opinion of Advocate General Emiliou delivered on 14 January 2025. Case C-19/23 Kingdom of Denmark v European Parliament Council of the European Union. https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/HTML/?uri=CELEX:62023CC0019&qid=1736877266911 (2026. február 11.) (a továbbiakban: főtanácsnoki indítvány).

^[16] Ennek részletes kritikai elemzéséhez ld. Jakab: i. m. Ld. még: Nicola Countouris: Avoiding another ‘Viking and Laval’ moment – a critical analysis of the AG opinion on the Adequate Minimum Wage Directive, Case C-19/23. European Labour Law Journal, 2025, Volume 16. Issue 2. 315–322. o. https://journals.sagepub.com/doi/10.1177/20319525251328648 (2026. február 11.).

^[17] Említi: Menegatti: i. m. 5. o.

^[18] Ítélet 96. pont.

^[19] Uo.

^[20] Ítélet 98. pont.

^[21] Torsten Müller: I’m Still Standing: Transposition and political impact of the Directive on Adequate Minimum Wages in the EU. Italian Labour Law E-Journal, 2025, Volume 18, Issue 2, 28. o. https://doi.org/10.6092/issn.1561-8048/23601 (2026. február 11.).

^[22] Ratti: i. m. 870. o.

^[23] Ítélet 68. pont.

^[24] Ítélet 70. pont.

^[25] Ratti: i. m. 864. o.

^[26] Ítélet 71. pont.

^[27] Ítélet 91. pont.

^[28] Ítélet 90. pont.

^[29] Ítélet 107. pont.

^[30] The Right to Strike under ILO Convention No. 87 [Request for advisory opinion submitted by the Governing Body of the International Labour Office (ILO)], International Court of Justice, The Hague, https://www.icj-cij.org/case/191 (2026. február 11.). A hágai Bíróság döntése 2026-ban várható. Röviden szólva, ha a bíróság megerősítené, hogy a sztrájkjog a 87. számú ILO Egyezmény alapján védett, az megszilárdítaná egyfelől a nemzetközi munkajog tekintélyét, másfelől a szakszervezetek pozícióját világszerte. Másfelől, ha a bíróság megállapítaná ennek ellenkezőjét, az növelné az államok mozgásterét a sztrájkjog korlátozása terén.

^[31] Ítélet 109. pont.

^[32] Ítélet 110–115. pont.

^[33] Ítélet 116. pont.

^[34] Ítélet 124. pont.

^[35] Ítélet 77. pont.

^[36] Ítélet, 79. pont.

^[37] Ítélet 81. pont.

^[38] Promoting collective bargaining: Convention No. 154. Collective Bargaining Convention, 1981 (No. 154). Industrial and Employment Relations Department (Dialogue), International Labour Standards Department (Normes), International Labour Office, Geneva, 2011. 6. o.

^[39] Ítélet 132. pont.

^[40] Csink Lóránt: 41. §. In: Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja. Pázmány Press, Budapest, 2022. 465. o. https://jak.ppke.hu/storage/tinymce/uploads/old/uploads/articles/2751678/file/Komm_17_39_46_§_ABTV_komm.pdf (2026. február 11.).

^[41] Ld. ehhez pl. Várnay Ernő: Az Európai Bíróság és a bírói aktivizmus délibábja. Állam- és Jogtudomány, 2017. 2. szám, 85–113. o., Dominique Ritleng: The Independence and Legitimacy of the European Court of Justice. In: Dominique Ritleng (ed.), Independence and Legitimacy in the Institutional System of the European Union. Oxford Academic, Oxford, 2016. https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780198769798.003.0004 (2026. február 11.), Matthew Gabel – Silje Synn?ve Lyder Hermansen – Jay Krehbiel: The politics of the Court of Justice of the European Union: A review. European Union Politics, 2026, Volume 0. Issue 0. https://doi.org/10.1177/14651165251405487 (2026. február 11.).

^[42] Orbán Endre: Az uniós jog jogesetalapú áttekintése. ORAC, Budapest, 2025. I. fejezet.

^[43] Vö. Torsten Müller – Thorsten Schulten: After Landmark EU Court Judgement: The EU Minimum Wages Directive Is Alive and Kicking. 20 November 2025. https://www.socialeurope.eu/after-landmark-eu-court-judgement-the-eu-minimum-wages-directive-is-alive-and-kicking (2026. február 11.).

^[44] Bővebben: Müller: i. m.

^[45] Ld. https://normlex.ilo.org/dyn/nrmlx_en/f?p=1000:11300:0::NO:11300:P11300_INSTRUMENT_ID:312276 (2026. február 11.).

^[46] Müller–Schulten: i. m.

^[47] Menegatti: i. m. 12. o.

^[48] Müller: i. m. 23. o.

^[49] Uo. 29. o.

^[50] Budapesti nyilatkozat az új európai versenyképességi megállapodásról. Európai Tanács, 2024. november 8. https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/2024/11/08/the-budapest-declaration/ (2026. február 11.) .

^[51] The future of European competitiveness. Report by Mario Draghi. September 2024, https://commission.europa.eu/topics/competitiveness/draghi-report_en (2026. február 11.).

^[52] Müller: i. m. 32. o.

^[53] Ld. bővebben: Beryl Philine ter Haar: Open Methods of Coordination. An analysis of its meaning for the development of a social Europe. Meijers-reeks. Leiden University Press, Leiden, 2012.

^[54] Menegatti: i. m. 18. o. A szerző e körben egyébként a bérezésre vonatkozó EU-s hatáskörkizárás feloldását, reformját is felveti, mint (igencsak provokatív) javaslatot.

^[55] Müller: i. m. 34–35. o.

^[56] Pl. Portugáliában, Romániában és Spanyolországban 2022-ben és 2023-ban vezették be a kollektív tárgyalási rendszer átfogó reformját, formálisan az Irányelvtől függetlenül, de annak ismeretében, „árnyékában”.

^[57] Müller: i. m. 22, 31. o.

^[58] Vö. Kun Attila: Az uniós munkajog hatása a magyar munkajogi jogalkotásra és joggyakorlatra. In: Pál–Petrovics (szerk.): i. m. 3–23. o.

^[59] 308/2024. Korm. rendelet 11. §.

^[60] Gyulavári Tamás – Kártyás Gábor (szerk.): Árnyékjelentés a kollektív szerződés magyar szabályozásáról: Javaslatok a 2022/2041/EU irányelvben előírt akciótervhez. Friedrich-Ebert-Stiftung, Budapest, 2024.

^[61] Vö. Ratti: i. m. 870. o.