Idén már tíz éve, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) közzétette a C-266/14. számú ítéletét, az úgynevezett Tyco-ügyben,[1] amely az úti idő uniós munkajogi minősítésének máig egyetlen esete. A bíróság ítéletének összefoglalója szerint „[a] munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett »munkaidőnek« minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.”[2]
Alábbi írásunkban részletesen ismertetjük az ítélet megállapításait, és levonjuk abból a következtetéseinket a magyar jog vonatkozásában.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidőszervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2003/88/EK irányelv, illetve irányelv) 2. cikk 1. pontjának értelmezésére vonatkozik. A kérelmet annak tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy a munkáltató megtagadta annak elismerését, hogy az az idő, amelyet a munkavállalói a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél között mindennapos utazással töltenek az irányelv 2. cikk 1. pontja értelmében vett „munkaidőnek” minősül.
- Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
- Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
- Az úti idő mint munkaidő fogalmának vizsgálata az ítélet megállapításai alapján
- A Kúria ítéletének ismertetése
- A megismételt eljárás
- A kúriai döntéssel kapcsolatos észrevételek
- Konklúzió a döntés és annak indokai kapcsán