A magyar munkajogi felelősségi rendszert 1992-ben úgy alkották meg, hogy az tekintettel legyen arra, hogy a munkaviszony alanyai eltérő pozícióban és igényérvényesítési helyzetben vannak. E különbség miatt a munkavállaló felelősségének alapja a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényben (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) a vétkesség volt, majd 2012 óta a felróhatóság, míg a munkáltató felróhatóságára, illetve vétkességére tekintet nélkül felel a munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett valamennyi kárért. A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályai alapján a munkáltató kártérítési felelőssége egy rendkívül szigorú, objektív felelősség, míg az általános munkavállalói kárfelelősség alapvetően szubjektív alapokon nyugszik. Ennek a munkáltatóra nézve rendkívül szigorú szabályozásnak több oka is van.

Egyrészt a munkáltató főkötelezettségei között található meg az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtése.^[1] Ennek az az oka, hogy a munkaviszony szereplői közül nyilvánvalóan a munkáltató képes arra, hogy a munkabiztonság nagyobb szintjét megteremtse. A munkabiztonság indokán kívül a másik fő érv a szigorú felelősség mellett a prevenciós célkitűzés, tehát az, hogy a munkáltatók a balesetek és megbetegedések megelőzésére minél nagyobb hangsúlyt fektessenek.^[2] Rendkívül fontos ugyanis, hogy a munkáltató érdekelt legyen abban, hogy a szükséges erőfeszítéseket megtegye az esetleges káresemények bekövetkezésének megelőzése érdekében.

Bár a magyar szabályozás a teljes kártérítés elvéből indul ki, amely alapján a munkavállalót ért károk teljes egészét köteles a munkáltató megtéríteni, vannak olyan esetek, amikor a kártérítési kötelezettség nem lesz teljes körű. Ekkor vagy a munkaviszony és a kár közötti okozatosság nem teljes, hanem pusztán részleges, vagy pedig bár a munkaviszony és a kár között teljes az okozati kapcsolat, azonban a munkavállaló valamely vétkes magatartása, az előreláthatóság hiánya, vagy más méltányolható körülmény miatt a teljes kártérítésre való kötelezés törvényi feltételei nem állnak fenn. Fontos hangsúlyozni, hogy kármegosztásra csak a vagyoni károk tekintetében van lehetőség, a kármegosztás jogintézménye a sérelemdíjra nem alkalmazható. A munkavállalói közrehatás a sérelemdíj körében is releváns, a sérelemdíj mértékét csökkentő tényező, ez azonban nem tekinthető azonosnak a kármegosztás intézményével.

Jelen tanulmányban azt mutatom be, hogy mely esetekben kerül sor arra, hogy az eljáró jogalkalmazó szerv nem ítéli meg a teljes kártérítési követelést, hanem pusztán csak annak egy részében marasztalja a munkáltatót. A tanulmány a részleges okozati összefüggés kérdésköreit nem vizsgálja. A vizsgálat fókuszát a kármegosztás esetei képezik.

1. Kármegosztás – a munkavállaló vétkes közrehatása
2. A kárenyhítési kötelezettség megszegése
3. A munkavállalói közrehatás és a kármegosztás aránya
4. Az előreláthatósági klauzula és a kármegosztás
5. Bírósági kármérséklés

1. Kármegosztás – a munkavállaló vétkes közrehatása

A munkáltató kártérítési felelősségének fontos eleme, hogy bizonyos esetekben részben mentesül a munkáltató a kárviselés kötelezettsége alól, tehát a kárkötelmi jogviszony alanyai között kármegosztásra^[3] kerül sor. Ekkor vagy a munkavállalónak van vétkes közrehatása a károkozással összefüggésben, vagy egyszerűen van olyan egyéb menthető körülmény, amelyet a munkáltató felelősségének mérséklése körében figyelembe kell venni. A vétkes közrehatás nem felelősségalapító tényállás, hanem felelősségcsökkentő tényező.^[4] Az Mt. kimondja, hogy „[n]em kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkavállaló kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.”^[5] Ez a szabály rögzíti a kármegosztás két Mt.-beli esetét: a vétkes közrehatást, valamint annak nevesített altípusát a kárenyhítési kötelezettség megszegését. Ez a szabály a munkavállalót is a munkavégzés szabályainak és a munkavédelmi előírásoknak betartására sarkallja. A károsult munkavállaló közreható magatartását a bírói gyakorlat akkor veszi figyelembe, ha előre látta, vagy kellő körültekintéssel előre láthatta volna magatartásának következményeit, így elvárható lett volna tőle, hogy más magatartást tanúsítson.^[6]

A kármegosztás e szabálya két feltételen nyugszik. Egyfelől szükséges, hogy a munkavállaló maga is okozója legyen a kárnak, de csak részbeni okozója, ugyanis ha kizárólagosan a munkavállaló okozza a kárt, akkor nem kármegosztásnak van helye, hanem a munkáltató felelősség alóli mentesülésének.^[7] Másfelől pedig szükséges, hogy a munkavállalót mindezen magatartásában vétkesség terhelje. E kettős feltétel együttes megvalósulása esetén lehet helye annak, hogy a bíróság kármegosztás mellett döntsön, tehát a vétkessége alapján a bekövetkezett kárért részben felelős munkavállaló és a munkáltatója között kerülhet sor a kármegosztás alkalmazására.^[8]

A vétkesség a munkavállaló tudata és a károkozó magatartás közötti kapcsolatra utaló szubjektív, individualizált felelősségtani kategória. Ha a munkavállaló nem úgy járt el ahogy az általában elvárható (felróhatóság) és e magatartásához való tudati viszonyulása vétkes (szándékos vagy gondatlan),^[9] akkor a dolgozó az e magatartásából eredő károkért köteles felelni, így kármegosztásra fog sor kerülni. A vétkességi felelősségi rendszer tehát azon alapul, hogy a károkozó helytelenül cselekedett, miközben konkrét − általa is felismerhető − lehetősége volt arra, hogy másképp járjon el.^[10]

A Kúria Joggyakorlat-elemző csoportjának a munkáltatói kárfelelősség elemző összefoglaló véleménye a közrehatás vétkességének megítélése kapcsán számos esetet áttekintett. Ezen esetek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy vétkes a munkavállaló magatartása akkor, ha a szakmai tapasztalatát vagy az általános élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyva, vagy a munkáltató által meghatározott munkavédelmi szabályokat megszegve (például védőszemüveget nem használta, gép védőburkolatát eltávolította, gépet jogosulatlanul használta, veszélyes térbe belenyúlt stb.) jár el.^[11] Ezt a következtetést támasztja alá azon eset is, amelyben a bíróság azért állapította meg a munkavállaló felelősségét, mert a munkahelyi balesetét követően – az elszenvedett kézsérülésével – késedelmesen fordult az orvoshoz, és e magatartása – rontva állapotát – hátráltatta a gyógyulását. E várakozó magatartás a munkavállaló részéről az általános logikát nélkülözte, így a bíróság döntése szerint kármegosztás alkalmazását alapozta meg. A munkavállaló vétkes közrehatását akkor is figyelembe kell venni, ha a munkáltató nem a teljes, hanem a balesettel összefüggésben lévő munkaképesség-csökkenés arányában felelős a balesetből eredő kárért.^[12]

Mára – a bírói gyakorlat alapján – megállapíthatók olyan klasszikus magatartások is, amelyek esetében a vétkesség hiánya miatt nincs helye kármegosztásnak. A munkavállaló vétkes közrehatásának hiányát állapította meg a bíróság, amikor a munkavállaló a munkáltató által biztosított láncot használta, azt megtekintésre a felettesének bemutatta, azonban az mégsem volt megfelelő állapotú.^[13] A közelmúltban több olyan eset is felmerült, ahol a bíróságnak a munkavállaló reflexszerű mozdulatát kellett értékelnie. Kiemelkedő az a döntés, amely szerint a bíróság nem tekintette vétkes magatartásnak azt, hogy a munkavállaló akaratlan, reflexszerű mozdulattal odakapott a körfűrészhez abból a célból, hogy a húsdarabot megigazítsa.

Nem állapítható meg a vétkesség akkor sem, ha a munkáltató elmulasztotta vagy nem megfelelően biztosította a munkavédelmi oktatást a balesetet okozó veszélyes munkaműveletre vonatkozóan. Emellett nem indokolt a kármegosztás abban az esetben sem, ha a munkáltató a munkavállalót szabálytalan műveletre tanítja be, mivel az eszerint dolgozó személy magatartása nem minősülhet vétkesnek.^[14] Ehhez hasonló elven nyugszik az a 2003-as ítélet is, amely kimondta, hogy a kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat, és nem értékelhető a munkavállaló terhére a munkavégzésre kialakított és a munkáltató által eltűrt olyan gyakorlat, amely utóbb a munkahelyi balesetet előidézte.^[15]

A vétkesség hiánya kapcsán összességében az állapítható meg, hogy a bíróság a munkáltató ellenőrzési, baleset-megelőzési, utasítási kötelezettsége nem megfelelő teljesítésekor következtet a munkavállaló vétkességének hiányára, ideértve azt is, hogy a munkatárs nem megfelelő magatartása a munkáltató terhére értékelendő.^[16]

A vétkes közrehatás elemzése körében feltétlenül szükségesnek tartom annak kiemelését, hogy voltak olyan esetek, amikor a bíróság a vétkes közrehatás ellenére is csak a munkáltatót marasztalta. Itt elsődlegesen azokra az esetekre gondolok, amikor a bíróság a munkáltató vétkes közrehatását megállapította, azonban ezt olyan súlyúnak ítélte, hogy a munkavállaló bizonyított vétkessége ellenére sem ítélte meg a kármegosztást.

Ilyen volt például az az eset, amikor a munkavállaló nem használta a védőszemüveget, mivel az bepárásodott, majd ezt követően baleset következett be. A magatartása vétkesnek mondható ebben az esetben is, de mivel kiderült, hogy a védőszemüveg eleve nem volt alkalmas a munkavégzésre, így bepárásodva nagyobb veszélyforrást jelentett, mintha a munkavállaló anélkül végezte volna a munkáját. Erre tekintettel a bíróság megállapította, hogy a dolgozó e magatartását nem lehet vétkes magatartásnak tekinteni, mivel a védőeszköz az azzal elérni kívánt célra eleve alkalmatlan volt.^[17]

Hasonló volt az érvelés abban az esetben is, amikor a rossz levegőjű csarnokból a szabad levegőre siető munkavállaló nyilvánvalóan figyelmetlen eljárását sem találta kármegosztást megalapozó körülménynek a bíróság. Ezen döntés meghozatalára arra való hivatkozással került sor, hogy az előre nem látható, váratlan helyzetben a lehetséges magatartások közül nem a legelőnyösebb választása önmagában szintén nem tekinthető olyan hibának, amely kármegosztást alapozna meg.^[18] Ez utóbbi eset érdekességét és kiemelésre méltó jellegét az adja, hogy korántsem bizonyos, hogy ez az érvelés a hatályos Mt. szerint is megállná a helyét. Ugyanis ebben az esetben éppen arról volt szó, hogy az előre nem látható váratlan helyzetben a nem a legelőnyösebb magatartás választása nem lehet kármegosztás alapja. Ehhez képest azonban az új szabályozásban a mentesülés egyik elemét képezi az előre nem láthatóság. Tehát az előre nem látható károkért, illetve káreseményekért a munkáltató kártérítési felelősségét az 1992. évi Mt.-hez hasonlóan nem biztos, hogy változatlan formában meg lehet állapítani.

2. A kárenyhítési kötelezettség megszegése

Az Mt. 167. § (2) bekezdése a vétkes közrehatás egyik esetét, a kárenyhítési kötelezettség megszegését kifejezetten rög­zíti. Ha a munkavállaló megszegi ezt az általános kötelezettségét, részben elesik a kár jóvátételétől, gyakorlatilag érdemtelenné válik a kártérítésre, illetve annak egy részére.

A kárenyhítési kötelezettség nevesített tartalmát illetően a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) és annak gyakorlata lehet releváns, hiszen az 1992. évi Mt.-ben a szabály nem volt nevesítve, a munkajogi gyakorlata pedig egyelőre minimális.

A munkavállaló kárenyhítési kötelezettsége nem várja el a rendkívüli munkateljesítmény kifejtését, hiszen mind a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényből (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.), mind a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumi Véleményéből az olvasható ki, hogy a károkozótól pusztán az adott helyzetben általában elvárható magatartás tanúsítása elvárt.^[19] Ez egybecseng az Mt. általános magatartási követelményével is.^[20]

A kárenyhítési kötelezettség kapcsán egy olyan esetet kívánok kiemelni, amely iránymutatást ad a vizsgálódás szempontjaira nézve a jövendő bírói gyakorlat tekintetében is. Az üzemi baleset következtében súlyosan megsérült, a mozgásában jelentékeny mértékben korlátozott, de rokkantnak nem minősülő dolgozó kárenyhítési kötelezettségének elbírálásánál az e kötelezettségének teljesítését befolyásoló körülményeket alaposan fel kell deríteni. Figyelemmel kell lenni a baleseti sérült életkorára, szakképzettségére és elsősorban arra, hogy a lakóhelyén vagy annak közvetlen környékén, általa különösebb nehézség nélkül megközelíthető helyen van-e olyan betölthető munkahely, ahol az egészségi állapotának megfelelő munkakörben foglalkoztatható, illetve van-e lehetőség olyan bedolgozói munkára, amelyre alkalmas, és amelyet el is tud végezni. Ennek körében a bizonyítás a munkáltatót terheli.^[21] Azonban rá kell mutatni arra is, hogy a polgári bíróságok gyakorlatában található ezzel ellentétes jogi következtetés, amely a károsultra telepíti a kárenyhítési kötelezettségnek való megfelelés bizonyítását.^[22] Ez abban a tekintetben véleményem szerint érthető, hogy a munkáltató nem rendelkezik a szükséges információkkal és bizonyítékokkal arra vonatkozóan, hogy a munkavállaló mit tett, illetve tehetett volna meg a kára enyhítésére.

3. A munkavállalói közrehatás és a kármegosztás aránya

A kármegosztás arányával kapcsolatban normatív szabályozás nincsen, az ítélkezési gyakorlat bír relevanciával. A kármegosztás arányára nézve 2018-ig a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 31. számú állásfoglalása adott iránymutatást. A munkavállaló egészségének a munkaviszonyával összefüggésben történő olyan megsértése esetén, amelynek bekövetkezésében annak vétkes magatartása is közrehatott, a munkáltató felelősségének mértéke nem aszerint alakul, hogy a munkáltatót is terheli-e vétkesség, s ez milyen arányban áll a munkavállaló vétkességével. A kárviselés arányát az dönti el, hogy a munkavállaló vétkes közrehatása milyen mértékű volt. A munkavállaló vétkessége súlyának és ehhez képest a kárviselés arányának meghatározásánál azonban jelentősége van annak, hogy a munkáltató a kár bekövetkezésében maga is vétkes magatartással hatott közre.^[23] Tehát az állásfoglalás értelmében a kárviselés aránya szempontjából az releváns, hogy milyen mértékű volt a munkavállaló vétkessége a káresemény bekövetkeztében. Viszont azt is fontos megjegyezni, hogy a kármegosztás arányára és a munkavállaló vétkességének meghatározására nézve jelentőséggel bír az is, hogy maga a munkáltató vétkes volt-e vagy sem. Az indokolás ugyanis kimondja, hogy a munkáltató felelőssége objektív – ezáltal a felelőssége vétkesség híján is megállapítható –, így amennyiben a munkáltató vétkessége is fennáll, akkor ez jelentősen csökkenti a munkavállaló közrehatásának súlyát. A bírói gyakorlat szerint a kármegosztás helyes arányának kialakításánál a kiindulópontot a munkáltató vétkesség nélküli felelőssége jelenti, ennek nyomatékát fokozza a munkáltató esetleges vétkessége. Ezt kell egybevetni a munkavállaló vétkes közrehatásával.^[24] A munkavállaló magatartása körében a fiatal életkorából általában fakadó tapasztalatlanságát figyelembe kell venni a kármegosztásról szóló döntés meghozatalánál.^[25]

A kármegosztást a munkaügyi bíróság százalékos arányban állapítja meg. A munkáltató kártérítési felelősségét aszerint kell meghatározni, amilyen arányban a munkavállaló munkaviszonyával összefüggő tényleges egészségkárosodása a kár bekövetkezéséhez hozzájárult.^[26] A kármegosztás aránya szempontjából fontosak voltak az alábbi döntések.

A munkáltató vétkessége szinte minden esetben enyhíti a munkavállaló vétkességének megítélését a kármegosztás során. Amennyiben a munkáltató vétkessége fennáll, ritkán kerül sor olyan helyzetre, hogy a munkavállalóra nézve lenne terhesebb a kárviselés aránya.^[27] A munkavállalóra terhesebb kármegosztásnak nincs helye, ha a munkáltató terhére lényeges, alapvető, egy vagy több kötelezettségszegés állapítható meg.^[28] Munkáltatóra terhesebb kármegosztást indokol, ha a munkavállaló gondatlan, de hiányos a műveleti utasítás, a munkagép kezelése szabályozatlan.^[29]

Ritka kivétel, amikor a munkáltatói mulasztás ellenére is a munkavállalóra lesz terhesebb a kármegosztás aránya. Ilyen például, ha súlyos vagy sorozatos munkavállalói mulasztásokra kerül sor, ekkor a munkavállalóra terhesebb kárviselési arány megállapítható, annak dacára is, hogy fennállt a munkáltató vétkessége.^[30]

A munkáltatói kárfelelősség a veszélyes üzemi felelősséggel számos rokon vonást mutat. Ez a kármegosztás szabálya esetén is egyértelműen látható. A Ptk. rendelkezései alapján a kármegosztás során a károkozóra kell a szigorúbb mértéket alkalmazni, míg az Mt. alapján ez a szigor a munkáltató oldalán jelenik meg az imént említett állásfoglaláson keresztül.^[31] Ez a jobb kockázatviselő tesztje által levonható következtetéssel, tehát a munkáltató jobb kockázatviselési képességével egybecseng, hiszen a kártérítés megfizetése általában kisebb terhet jelent a munkáltató számára, mint a károsodás folytán bekövetkezett vagyoni sérelem kiigazítása saját költségből a munkavállaló számára.^[32]

A munkavállalóra terhesebb kármegosztásnak nincs helye, ha a munkáltató terhére lényeges, alapvető kötelezettségszegések állapíthatók meg.^[33] A munkáltatóra terhesebb 70–30 százalékos kármegosztás helytálló olyan esetben, amikor a munkavállaló benyúlt a faipari gépbe, kézfején csonkolásos, 36 százalékos munkaképesség-csökkenéssel járó balesetet szenvedett; a gép szabálytalan volt, és a munkavállalót megfelelően nem oktatták ki.^[34] A kedvezőtlen, súlyosan balesetveszélyes körülmények között dolgozó, betanítás alatt álló munkavállaló terhére nem alkalmazható kármegosztás, ha a figyelme a térdelő, bizonytalan helyzetben megoszlott, társa jelzését nem észlelte és a keze becsúszott a gép hengerei közé.^[35] A kijelölt munkahelyi vezető életet közvetlenül veszélyeztető utasítása a munkáltatóra terhesebb kármegosztást tesz indokolttá olyan esetben is, ha a munkavállalónak meg kellett volna tagadnia az utasítás végrehajtását.^[36]

Az állapotrosszabbító hatás mértékét, ezáltal a munkáltatót terhelő kártérítés összegét, a részoki összefüggés arányát – ha mégsem a teljes kárt kell megtéríteni – mérlegeléssel kell megállapítani. Ugyancsak a mérlegelésnek van szerepe, ha a munkahelyi körülményekből eredő állapotrosszabbodás mértéke pontosan nem állapítható meg (tudniillik ebből az okból nem lehet kizárni a munkáltató felelősségét).^[37]

A vétkes közrehatáson kívüli kármegosztási esetek körében véleményem szerint a döntés korántsem olyan „egyszerű”. A kárenyhítési kötelezettség megszegésének a felelősség terjedelmére, illetve a kár mértékére gyakorolt hatása csak bírói mérlegelés révén dönthető el. A bírói kármérséklés jogintézménye szintén szabad bírói mérlegelés tárgya. E körben legfeljebb mérlegelési szempontokat adhat a jogalkotó, illetve a Kúria gyakorlata az alsóbb bíróságok számára, pontos zsinórmértéket azonban nem. Az előreláthatósági szabály kapcsán szintén nem egyértelmű, hogy a bíróságok mely szempontok mentén fognak bizonyos káreseményeket, illetve kártételeket negligálni. Ebben az esetben ugyanis iránymutatás gyakorlatilag nem létezik. Véleményem szerint azon esetekben, ahol a jogalkotó a kárviselés aránya tekintetében a döntést a bíróság bölcsességére bízza, rendkívül fontos, hogy a jogalkalmazó a jogtechnikai elemzés mellett jogon kívüli szempontokat is figyelembe vegyen.

A figyelembe veendő szempontok nyilvánvalóan össze kell, hogy kapcsolódjanak a kártérítés alapvető funkcióival, tehát a reparatív funkcióval, a teljes kártérítés elvével, valamint a represszív és preventív célkitűzésekkel. Félő ugyanis, hogy például az előreláthatósági szabály révén a kiszabott kártérítések mértéke tovább csökken, amely a munkabiztonság javítására való törekvés ellen hat, hiszen a munkáltatók nem lesznek érdekeltek a munkabiztonsági feltételek javításában. Ettől függetlenül azonban azt sem tartom járható útnak, hogy a bíróság a kártérítés mértékének csökkentését elkerülendő, negligálja az Mt. e szabályait, hiszen erre a jogalkalmazónak a jogállami követelmények között nincs módja. E szabályokkal tehát álláspontom szerint nehéz helyzetbe hozta a jogalkotó a jogalkalmazót, ugyanis jelenleg jótékony homály fedi, hogy a jelenlegi normatív környezetből milyen jogi következtetésekre fognak jutni a jogalkalmazás szereplői.

4. Az előreláthatósági klauzula és a kármegosztás

Az Mt. által a munkáltatói kárfelelősség körében alkalmazott második fordulat, amely tartalmazza az előreláthatósági szabályt, az alábbiak szerint fogalmaz: „[a] munkáltató a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni. Nem kell megtéríteni azt a kárt, amellyel kapcsolatban bizonyítja, hogy bekövetkezése a károkozás idején nem volt előre látható.”^[38]

E szabály alapján tehát – bár a munkáltató kártérítési felelőssége fennáll és mentesülésre sincs mód – azonban vannak olyan körülmények, amelyek alapján méltánytalan lenne a főszabály alkalmazása, tehát a teljes kár megtérítésére kötelezni a munkáltatót. E körben a méltányolható körülmény az, hogy a kárt vagy annak egy részét a munkáltató a károkozás (károkozó körülmény bekövetkezésének) idején nem látta előre.

Ennek a fordulatnak a kapcsán az Mt. egyértelműen fogalmaz, a jogalkalmazónak a konkrét előreláthatóságot kell vizsgálnia. A tényállás ekkor már ismert, a releváns körülmények értékelésre készek. A jogalkalmazónak pedig azt kell megvizsgálnia, hogy a bekövetkezett károk közül melyeket kellett vagy kellett volna előre látnia a munkáltatónak, és melyeket nem. E szabály az Mt.-vel párhuzamosan készülő Ptk.-szabály révén került be az Mt.-be, azonban az átvétel nem teljesen azonos módon történt.^[39] A Ptk. a szerződésszegéssel okozott károk megtérítésének szabályai között rendezi az előreláthatóság hiányának és a kártérítés mértékének kérdését.

„Kártérítés címén meg kell téríteni a szolgáltatás tárgyában keletkezett kárt”^[40] (tapadókár). „A szerződésszegés következményeként a jogosult vagyonában keletkezett egyéb károkat és az elmaradt vagyoni előnyt [következménykár] olyan mértékben kell megtéríteni, amilyen mértékben a jogosult bizonyítja, hogy a kár mint a szerződésszegés lehetséges következménye a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt.”^[41] „Szándékos szerződésszegés esetén a jogosult teljes kárát meg kell téríteni.”^[42]

A fenti szabályok alapján látható, hogy a Ptk. differenciál a károk típusai között aszerint, hogy tapadókárokról vagy következménykárokról van szó. E szabályozás jogpolitikai indoka az, hogy a szolgáltatás tárgyában bekövetkező károk megtérítésének kötelezettsége alól ne mentesülhessen a Ptk. alapján a szerződésszegő fél. Szándékos szerződésszegés esetén pedig kármegosztásnak sem lehet helye az előreláthatósági szabály alapján. A Ptk. szabálya e körben tehát egyértelmű.

Más azonban a helyzet az Mt.-ben alkalmazott szabály tekintetében. Amennyiben pusztán a normaszövegből indulunk ki, akkor látható, hogy az Mt. nem differenciál a tapadókárok és a következménykárok között. Mielőtt ennek relevanciáját bemutatnánk, röviden definiáljuk, hogy a munkaviszony összefüggésében mely károk tekinthetőek tapadókárnak, illetve melyek következménykárnak.

Cséffán álláspontja szerint a munkáltató károkozásával összefüggésben tapadókárnak, tehát a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett kárnak minősül a munkaviszony körében elmaradt jövedelem, valamint a munkaviszony alapján járó egyéb rendszeres juttatás pénzbeli értéke; míg következménykárnak minősül minden, a munkaviszonyon kívüli rendszeres és kalkulálható elmaradt jövedelem. Cséffán megkülönböztet egy harmadik kategóriát is, az elmaradt vagyoni előnyt, amelybe lényegében az elmaradt haszon tartozik. Cséffán szerint nem releváns az előreláthatósági szabály kapcsán az, hogy az Mt. nem differenciál a tapadókárok és a következménykárok, valamint az elmaradt hasznok között, tekintettel arra, hogy a munkaviszonyhoz szorosan kapcsolódó károk a károkozás idején szinte kivétel nélkül előre láthatóak, így a jogalkotói distinkció hiányában is csak a következménykárokra, illetve az elmaradt vagyoni előnyre korlátozódhat az előreláthatósági szabály kártérítést mérséklő hatása.^[43]

Álláspontom szerint aggályos, hogy a jogalkotó a szabály pontatlan átvételével azt a látszatot kelti, hogy az előreláthatósági szabály a károkozás idején előre nem látható károk teljes spektrumára vonatkozik. Adott esetben ez a jogalkotói mulasztás eredményezhet olyan bírósági ítéletet, amelyben a kárfelelősség megállapítása mellett a kártérítés mértékét meglehetősen alacsony mértékben határozza meg. Felmerülhetnek például olyan esetek, ahol a munkavállaló valamilyen előre nem kalkulálható, atipikusnak mondható káresemény következtében meghal, és a hozzátartozói kárigény érvényesítésekor bár az ellenőrzési körön belüliség adott esetben fennállhat, azonban a károk előreláthatatlansága, kalkulálhatatlansága miatt a kártérítés mértékét korlátlanul enyhíteni kell. Hiszen az Mt. munkáltatói kárfelelősség körében felmerülő általános szabályát a hozzátartozói kárigény esetére is alkalmazni kell.

A Cséffán által felvázolt értelmezést követendőnek tartom, azonban véleményem szerint e körben jogalkotói beavatkozás szükséges az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében. Az elmaradt vagyoni előny kategóriáját a következménykárok jogi kategóriájába kell helyezni, tekintettel arra, hogy e károk csak a következménykár kategóriájában értelmezhetők. Ha elfogadjuk, hogy a tapadókárok közé a munkaviszonnyal összefüggésben rendszeresen biztosított juttatások tartoznak, akkor a nem bizonyítható, legfeljebb valószínűsíthető egyéb előnyök csak a károkozó körülmény következményei lehetnek.

Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy a klauzula bizonytalan tartalma miatt nehéz meghatározni azt, hogy egy meghatározott típusú kár mikor lesz, vagy éppen nem lesz előre látható.^[44] Véleményem szerint csak azon károk esetében állapítható meg az előreláthatóság hiánya, amelyek atipikusak. A káresemény miatt tipikusan bekövetkező károkat egy ideáltipikus személynek előre kell látnia, így e körben a kármegosztást nem tartom elfogadhatónak. E logika mentén azt mondhatjuk, hogy csak az atipikus károk esetében merülhet fel a kármegosztás. Azt azonban már a jelenlegi bírói gyakorlat alapján tudjuk, hogy ez a kijelentésem is további pontosításra szorul.

Ha a munkavállaló egészségi állapota, testi fogyatkozása, szervezeti adottsága nem okozott keresetveszteséggel járó munkaképesség-csökkenést, és a munkavállaló keresetvesztesége életének, testi épségének, egészségének a munkaviszonyával összefüggésben történt megsértése folytán következett be, a munkáltató az említett sérelemből származó munkaképesség-csökkenés százalékos mérvétől függetlenül az Mt. 174. §-a alapján a teljes kárért felel.^[45] Az előreláthatóság kérdéséhez a bírói gyakorlat nyomán kapcsolódik a „thin-skull” (vékony koponyacsont) doktrínája, amely a károsult a károkozó számára nem ismert és előre nem látható érzékenységéből indul ki. A doktrína szerint az „egészség, testi épség megsértéséből eredő károkat akkor is meg kell téríteni, ha a károsult ezeket a körülményeket nem láthatta előre”.^[46]

A Kúria álláspontját el tudom fogadni azon jogpolitikai indokra tekintettel, hogy a gyengébb felet fokozottan védeni kell a kártérítési ügyekben és a jobb kockázatviselő a munkáltató. Az azonban kérdéses számomra, hogy e megállapítások tükrében van-e olyan kár, amelyet nem kell megtéríteni az előreláthatóság hiányára tekintettel, hiszen:

• az Mt. nem differenciál tapadókár és következménykár között, a vagyoni kár kategóriája egységes;
• a káresemény miatt bekövetkező tipikus károkat egy ideáltipikus személynek látnia kell, így a munkáltató sem hivatkozhat arra, hogy nem látta e károkat előre;
• az atipikus károk esetében ugyan előfordulhat, hogy sem az ideáltipikus, sem a tényleges munkáltató nem láthatja azokat előre, azonban a károsult speciális egészségügyi gyengeségéből származó károkat akkor is meg kell téríteni, ha azok a munkáltató számára nem ismertek és olyan érzékenységből erednek, amelyeket a munkáltató nem láthatott előre (vékony koponyacsont doktrína).

Látható tehát, hogy gyakorlatilag az Mt. e szabályának értelmezési skálája viszonylag szűk körű maradt, e szabály – értelmezésem szerint – csak olyan károkra alkalmazható, amelyek atipikusak, azonban nem állnak összefüggésben a munkavállaló valamely speciális gyengeségével.

5. Bírósági kármérséklés

Az 1992. évi Mt.-ben 2009. december 31. napjáig létezett a munkáltatók teljesítőképessége alapján történő különbségtétel a felelősségi szabályok körében. Eszerint az általános szabályokban foglaltaktól eltérően a legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkessége esetén felelt.^[47] E speciális szabály magyarázata az volt, hogy a kisegzisztenciájú munkáltatónak csekélyebb szervezettsége és erőforrásai nem teszik lehetővé a főszabály szerinti szigorú objektív felelősség alkalmazását.^[48] Azt azonban fontos kiemelni, hogy az enyhébb felelősség ellenére ez a szabály természetesen nem vonta maga után azt, hogy e munkáltatókat kevésbé kötötték volna a munkavédelmi és munkabiztonsági előírások.

A kisegzisztenciákra vonatkozó enyhébb felelősségi szabályok alkalmazásának két feltétele volt. Egyfelől ez a kedvezmény csak magánszemély munkáltatókra terjedt ki, jogi személyiségű vagy jogi személyiség nélküli gazdálkodó szervezet munkáltatóira nem. Másfelől pedig a munkáltató a kár­okozás időpontjában legfeljebb tíz főt foglalkoztathatott. Bizonyítás tekintetében az általános szabályoknak megfelelően a munkavállalónak kellett bizonyítani a kár bekövetkeztét és annak munkaviszonnyal való összefüggését, míg a munkáltató ellenbizonyíthatta, hogy úgy járt, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.^[49] A munkáltató a felelősség alól csak a vétkesség hiányának sikeres bizonyításával mentesülhetett, ugyanis vélelem állt fenn a munkáltató vétkessége mellett.

Kiss György számos ponton kritikával illette a szabályt, amely álláspontja szerint mind jogdogmatikai, mind jogpolitikai alapon vitatható volt. Kiss azt emelte ki, hogy a gyakorlatban pont, hogy a nagyobb munkáltatók azok, amelyek hatékonyabban és szabatosabban gondoskodnak az egészséges és biztonságos munkavégzés megteremtéséről, így ez a szabály éppen azon munkáltatók felelősségét mérsékli, melyeknél a kár bekövetkeztének esélye jóval nagyobb. Nehezményezte továbbá azt, hogy önmagában az, hogy a kis­egzisztenciák kevesebb munkavállalót foglalkoztatnak, nem legitimálhatja a felelősség enyhítését. Végül Kiss György rámutatott egy konstrukciós hibára is. Az 1992. évi Mt. szerint – és egyébként az Mt. szerint is – munkáltató az lehet, aki jogképes. Ez a kitétel pedig indokolatlanná teszi a „magánszemély” munkáltató kifejezés alkalmazását, mivel jogállásuk terén a törvény értelmében nincs a differenciálásukra okot adó jogi tény.^[50]

A szabályt számos kritikai észrevétel érte, mígnem az Alkotmánybíróság 2009. december 31-i hatállyal megsemmisítette a rendelkezést.^[51] Az Alkotmánybíróság döntése alapján egyértelműnek tűnik, hogy a foglalkoztatotti létszám, illetve a munkáltató jogi minősége önmagában elégtelen indok a munkajogviszonyok differenciált szabályozására, így a megkülönböztetés lehetősége csupán a munkavégzés és a teljesítés sajátosságaira tekintettel indokolható.^[52]

Egyetértek Kiss György kritikájának azon részével, hogy a munkáltatók közötti ilyen jellegű megkülönböztetést az sem indokolja, hogy számos európai uniós irányelv rögzíti elvi szinten, hogy az egyes közösségi normákat úgy kell adaptálni, hogy az a kis- és középvállalkozások (kkv-k) tevékenységét el ne lehetetlenítse, illetve ne nehezítse.

Viszont az is nyilvánvaló, hogy a legtöbb magánszemélynek nincs kellő erőforrása és gazdasági ereje arra, hogy nagyvállalatot hozzon létre, és e különbségekből fakadóan bizonyos fokú méltányosság gyakorlása szükséges lehet, ha szeretnénk hosszú távon megtartani ezt a foglalkoztatási szektort. Bár a kkv-szektor szereplőit a jogalkotó kiemelten támogatja,^[53] a kártérítés megfizetése a költségvetés szempontjából lényegesen nagyobb teher egy kisvállalkozásnak, mint például egy nagyvállalatnak. Bár fontos, hogy a kármegelőzés és kárelhárítás terén a kkv-szektor szereplői is tegyenek meg minden elvárhatót, a jogalkotónak véleményem szerint figyelemmel kell lennie arra, hogy a megítélt kártérítés ne rójon aránytalan terhet a foglalkoztatóra. A munkavállalók kártérítéshez való joga és a foglalkoztató fennmaradása közötti egyensúlyt e körben meg kell találni.

Ezeket az akceptálható szempontokat a jogalkotó is felismerte, és megjelent az Mt.-ben egy olyan szabály, amely gyakorlatilag – bár kétségtelenül burkoltan – visszacsempészte az Mt.-be a kisegzisztenciákat védő szabályt más, véleményem szerint megfelelőbb köntösben. Eszerint a bíróság a munkáltatót rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a kártérítés alól részben mentesítheti.^[54] Ennek során különösen a felek vagyoni helyzetét, a jogsértés súlyát, a kártérítés teljesítésének következményeit értékeli.

Ez lényegében a kisegzisztenciájú munkáltatókra vonatkozó, az 1992. évi Mt.-ben megjelenő – majd az Alkotmánybíróság által megsemmisített – privilegizált eset visszacsempészése az Mt.-be, azzal az eltéréssel, hogy a bíróságok e méltányosságot szabad mérlegelés alapján gyakorolhatják. 2012 óta e szabály tehát nem egy speciális kivétel az objektív felelősség alól, hanem a kármegosztás egy esete.

E jogalkotói szándékra vonatkozó értelmezést erősíti az Mt. törvényi indokolása is, amely kiemeli, hogy e szabály alkalmazására elsősorban olyan kisegzisztenciájú munkáltatók (különösen természetes személy munkáltatók) esetében kerülhet sor, amelyek esetében a magas összegű kártérítés indokolatlanul veszélyeztetné fennmaradásukat, munkáltatóként való működésüket, illetve – természetes személyek esetében – létfenntartásukat.^[55] Ez alapján tehát kijelenthetjük, hogy ugyan e munkáltatói körre már nem mint a főszabály, tehát az objektív felelősség alóli kivételként kell tekintenünk, ám a korábbi szabályozásban megjelenő jogalkotói akarat a jövőben a bírói gyakorlaton keresztül érheti el a célját.

 

 

---

^[1] Mt. 51. § (4) bekezdés.

^[2] MK 29. számú állásfoglalás.

^[3] A munkajogi irodalom többségi álláspontja szerint csak a károsult vétkes közrehatása és a kárenyhítési kötelezettség megszegése tartozik a kármegosztás körébe, míg az előreláthatósági szabály, valamint a bírói kármérséklés esetei a felelősség alóli részleges mentesülést eredményezik. Álláspontom szerint a négy kategória között nincs olyan különbség, amely miatt a kármegosztás és a részleges mentesülés eseteinek dogmatikai elválasztása indokolt volna. A casus nocet domino elv alapján a kár azon részét, amelynek megtérítésére más nem kötelezhető eleve a károsult viseli, így minden olyan esetben, ahol nem a teljes és tényleges kár megtérítésére kötelezi a bíróság a károkozót, kármegosztás történik, hiszen a károsult szükségképpen maga viseli a kára mástól meg nem térülő részét.

^[4] BERKE Gyula – KISS György: Kommentár a munka törvénykönyvéhez. Wolters Kluwer, Budapest, 2014. 514. o.

^[5] Mt. 167. § (2) bekezdés.

^[6] FERENCZ Jácint: Kár érte? – A munkáltatói kárfelelősség változása. In: VEREBÉLYI Imre: Az állam és jog alapvető értékei a változó világban. Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2012. 228. o.

^[7] Ld. a teljes mentesülés második esetét: Mt. 166. § (2) bekezdés b) pont.

^[8] EBH 2004.1058.

^[9] A vétkességnek két alakzatát különböztethetjük meg: a szándé­kosságot és a gondatlanságot. A szándékosságnak két fajtája van: az egyenes és az eshetőleges szándék. Egyenes (közvetlen) szándékról (dolus directus) akkor beszélhetünk, ha a cselekvő előre látja magatartásának vagy mulasztásának következményeit, és azokat egyúttal kívánja is. Eshetőleges szándék (dolus eventualis) akkor áll fenn, ha a cselekvő előre látja magatartásának vagy mulasztásának lehetséges következményeit, de azokba belenyugszik. A gondat­lan­ságnak szintén két jogi alakzata van: a tudatos gondatlanság és a hanyagság. A tudatos gondatlanság (luxuria) esetén a cselekvő szintén előre látja magatartásának vagy mulasztásának lehetséges következményeit, azonban könnyelműen bízik azok elmaradásában. A hanyagság (negligentia) esetében a cselekvő azért nem ismeri fel a magatartásának, illetve mulasztásának lehetséges következményeit, mert elmulasztja a tőle elvárható figyelmet és körültekintést (MK 25. számú állásfoglalás).

^[10] NAGY László: Anyagi felelősség a munkaviszony keretében okozott károkért. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1964. 274. o.

^[11] Összefoglaló vélemény. A munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelősségének egyes kérdései. 2016.El.JGY.E.1., 2018. január 25. 40–41. o. https://kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_munkaltato_egeszsegkarosodasert_-_2018.januari_osszegzes.pdf (2022. február 22.) (a továbbiakban: Összefoglaló vélemény), BH 2005.192., EBH 2004.1154., BH 2014.344.

^[12] EBH 2008.1903. I. pont.

^[13] Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.5/2015/26.

^[14] EBH 2002.789.

^[15] BH 2003.170.

^[16] BH 2014.55.

^[17] BH 1977.303.

^[18] LŐRINCZ György: A munkáltató kártérítési felelőssége. In: PÁL Lajos – PETHŐ Róbert – LŐRINCZ György – KOZMA Anna: Az új Munka Törvénykönyvének magyarázata. (szerk.: KARDKOVÁCS Kolos) HVG-ORAC, Budapest, 2012. 268. o.

^[19] PK 36. számú állásfoglalás és az 1959. évi Ptk. 340. § (1) bekezdés.

^[20] Mt. 6. § (1) bekezdés.

^[21] BH 1982.66.

^[22] Gf.III.30.871/1980. Bővebben ld. KULISITY Mária: Bizonyítás a munkaügyi perben. In: HORVÁTH István (szerk.): Tisztelgés. Ünnepi tanulmányok Dr. Hágelmayer Istvánné születésnapjára. ELTE Eötvös, Budapest, 2015. 237–263. o.

^[23] MK 31. számú állásfoglalás.

^[24] BH 2009.123.

^[25] Összefoglaló vélemény. 44. o.

^[26] EBH 2001.470.

^[27] Néhány esetben azonban sor kerül rá, ld. pl. Mfv.I.10.540/2018/7.

^[28] BH 2008.310., BH 2003.170., BH 2004.485.

^[29] BH 2011.20., BH 2007.242.

^[30] EBH 2008.1902.

^[31] KISS György: Munkajog. Osiris, Budapest, 2005. 280. o.

^[32] A kockázatelosztás klasszikus közgazdaságtani modellje a jobb kockázatviselő tesztje. Eszerint akkor hatékony a kockázatallokáció, ha a kockázatot az viseli, aki azt jobban ismerhette, tehát akinek több információja van a különböző kockázatokról; a kockázatot az viseli, aki a káreseményt és a károsodást olcsóbban megelőzhette volna; a kockázatot az viseli, akinek kisebb terhet jelent a kár viselése (Richard A. POSNER – Andrew M. ROSENFIELD: Impossibility and Related Doctrines in Contract Law: An Economic Analysis. The Journal of Legal Studies, Vol. 6, No. 1, 1977. 88 o.).

^[33] BH 2008.310.

^[34] BH 2007.242.

^[35] EBH 2007.1722.

^[36] EBH 2004.1153.

^[37] EBH 2008.1803.

^[38] Mt. 167. § (1) bekezdés.

^[39] FERENCZ: i. m. 2012. 285. o.

^[40] Ptk. 6:143. § (1) bekezdés.

^[41] Uo.

^[42] Uo.

^[43] CSÉFFÁN József: A Munka Törvénykönyve és magyarázata. Szegedi Rendezvényszervező Kft., Szeged. 2012. 444. o.

^[44] CSÖNDES Mónika: Az előreláthatósági szabály mint a szerződésszegéssel okozott károk megtérítésének korlátja − hatékony és/vagy igazságos? Pázmány Law Working Papers, 2012. 24. szám, 1. o.

^[45] MK 30. számú állásfoglalás.

^[46] Összefoglaló vélemény. 39. o.

^[47] 1992. évi Mt. 175. § (1) bekezdés.

^[48] PÁL Lajos – RADNAY József – TALLIÁN Blanka: Munkajogi Kézikönyv. HVG-ORAC, Budapest, 2007. 306. o.

^[49] 1992. évi Mt. 175. § (2) bekezdés.

^[50] KISS: i. m. 281. o.

^[51] 41/2009. (III. 27.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság indokolásában először abban foglalt állást, hogy összehasonlíthatóak-e az 1992. évi Mt. 174. §-ában említett munkáltatók azokkal a magánszemély munkáltatókkal, akik (az 1992. évi Mt. 175. §-a szerint) legfeljebb tíz főfoglalkozású munkavállalót alkalmaznak, illetve van-e különbség magánszemély és nem magánszemély munkáltatók között. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem volt semmilyen észszerű indoka annak, hogy a vétkességi alapú kárfelelősségi szabály miért épp erre a munkáltatói körre legyen alkalmazandó. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs észszerű alkotmányos indoka a munkáltatói felelősségi alakzatok közötti, a cégformán és a tíz főfoglalkoztatotti létszámon alapuló különbségtételnek. Az Alkotmánybíróság – az indítványi kérelmek alapján – ezt köve­tő­en azt is vizsgálta, hogy az Mt. 175. §-a szerinti munkáltató vétkességi kárfelelősségi szabályai hátrányosan különböztették-e meg a többi munkavállalótól a legfeljebb tíz főfoglalkozású mun­ka­vállalót foglalkoztató magánszemély alkalmazásában álló munkavállalókat. Ennek körében az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a tíz főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató magánszemély munkáltató és a többi munkáltató között a (fő) foglalkoztatotti létszám alapján történő, a munkáltatói kárfelelősségi formák közötti különbségtételnek a munkáltatók gazdasági-pénzügyi érdekeinek védelme alkotmányosan nem elfogadható indoka. Az AB határozat megállapításairól bővebben ld. HOMICSKÓ Árpád – KUN Attila: A munkáltató „méretének” relevanciája a munkajogi szabályozásban a 41/2009 (III. 27.) AB határozat fényében. De iurisprudentia et iure publico, Jog- és Politikatudományi Folyóirat 2011. 2. szám, MARENCSÁK Zsolt: A KKV szektor differenciált munkajogi szabályozásának kérdései, különös tekintettel az Alkotmánybíróság 41/2009. (III. 27.) AB határozatára. In: SMUK Péter (szerk.): Az állam és jog alapvető értékei I. Győr, Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2010. 358–367. o.

^[52] BERKE Gyula: Az Alkotmánybíróság határozata a munkáltató kártérítési felelősségéről. Pécsi Munkajogi Közlemények, 2009. 2. szám, 138. o.

^[53] A szektor szereplőinek támogatásáról külön törvény is készült: a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 2004. évi XXXIV. törvény.

^[54] Mt. 167. § (3) bekezdés.

^[55] T/4786. számú törvényjavaslat a Munka Törvénykönyvéről. Budapest, 2011. október, részletes indokolás a 166–167. §-ához https://www.parlament.hu/irom39/04786/04786.pdf (2022. február 16.).