A munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései a bírói gyakorlat tükrében

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) hatálybalépése óta értékelhető bírói gyakorlat alakult ki a munkáltató kártérítési felelőssége terén, ezért a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma 2017-ben és 2018-ban két joggyakorlat-elemzés keretében vizsgálta a munkáltató kártérítési felelősségének bírói gyakorlatát, különös tekintettel a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelőssége jogalapi kérdéseire, valamint önállóan vizsgálta a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelőssége összegszerűségével kapcsolatos bírói gyakorlatot. Az egységes ítélkezési gyakorlat előmozdítása érdekében mindkét joggyakorlat-elemzés összegzéseként és lezárásaként a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma kollégiumi véleményt fogadott el. A munkajogi kártérítés terén az Mt. számos ponton vezetett be olyan fogalmakat, amelyek a korábbi törvényben és ezáltal a bírói gyakorlatban sem voltak ismertek, ezáltal mind a perben részt vevő felek, mind pedig a bírák számára új szemlélet elsajátítását követelték. Az Mt. több olyan fogalmat is bevezetett, amelynek definícióját nem adta meg, és így ezek megfelelő értelmezése és helyes tartalommal való kitöltése is a bírói gyakorlatra várt. A kezdeti elbizonytalanodás után mára már meghatározott irányt vett a jogalkalmazás, amelynek elemeit a joggyakorlat-elemzések vizsgálhatták.

Bevezetés
Elmaradt jövedelem
A dologi kár és a költség
A hozzátartozó kára
A kártérítés összegének kiszámítása
Járadék megállapítása
Elévülés
Összegzés

1. Bevezetés

A munkáltató kártérítési felelőssége a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett károkért akkor áll fenn, ha a munkavállaló bizonyította az okozati összefüggést a munkáltató károkozó magatartása és a kár között. Ha a munkáltató nem tudta a felelőssége alóli mentesülési körülményeket bizonyítani, az Mt. 167. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni.

Az Mt. a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvénynek (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) a kártérítés mértékét és módját szabályozó rendelkezéseit több tekintetében fenntartotta, így az ezekkel összefüggő bírói gyakorlat a jövőben is irányadó.

A munkáltató az alábbi kárait köteles megtéríteni a munkavállalónak:

a munkaviszony körében elmaradt jövedelem,
a munkaviszonyon kívül elmaradt jövedelem,
a dologi kár és a költség,
a hozzátartozó kára.

Az Mt. a nem vagyoni kár jogintézményét megszüntette, 2014. március 15-i hatállyal személyiségi jog megsértése esetén a károsult munkavállalót sérelemdíj illetheti meg, amely bár anyagi kompenzációt jelent a munkavállaló számára, azonban nem minősül kártérítésnek, ezért a joggyakorlat-elemzés nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, a Kúria a későbbiekben fogja vizsgálat tárgyává tenni a sérelemdíj jogintézményét és az ezzel összefüggő ítélkezési gyakorlatot.

2. Elmaradt jövedelem

A munkaviszony körében elmaradt jövedelem az elmaradt munkabér, továbbá annak a rendszeres juttatásnak az ellenértéke, amelyre a munkavállaló a munkabérén felül jogosult, feltéve, hogy azt rendszeresen igénybe vette a károkozást megelőzően.

A munkaviszony körében elmaradt jövedelem megállapításánál elsősorban az elmaradt munkabért kell figyelembe venni, amelynek számítására azonban az Mt. nem ad útmutatást, ezért ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozott a joggyakorlat-elemző csoport.

Megállapítható volt, hogy a munkaviszony körében elmaradt jövedelem számítása a vizsgált ítéletek többségében a törvénynek megfelelt. Nem volt olyan döntés, amelyben a bíróság az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján eljárva a távolléti díjat tekintette irányadónak, a bíróságok ehelyett az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:528. §-a szerint jártak el, noha erről sok esetben az ítéletek jogi okfejtést nem tartalmaztak. Meg kell jegyezni, hogy az Mt. indokolása még arra a következtetésre jutott, mely szerint a munkaviszony körében elmaradt jövedelem megállapításánál a munkavállaló távolléti díja az irányadó, ezt azonban a jogirodalom kezdettől fogva vitatta és a bírói gyakorlat is a helyes álláspontra helyezkedett, tehát nem a távolléti díjat tekintette irányadónak.

A Ptk. 6:528. § (3) bekezdése értelmében a károsult jövedelemkiesését a károsodást megelőző egy évben elért havi átlagjövedelem alapján kell meghatározni. A korábbi munkajogi szabályozástól eltérően az Mt. már nem definiálja az átlagkereset fogalmát, annak számítására semmilyen rendelkezést nem tartalmaz. Az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó a Ptk. 6:528. §-ának szabálya, azonban szükséges volt további útmutatást adni az e szabályok alapján történő számításról.

A joggyakorlat-elemzés rámutatott, hogy megfelelően alkalmazni kell az elmaradt jövedelem meghatározásánál a PK 44. számú állásfoglalást, az 1/2006. (V. 22.) PK véleményt, valamint a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt, annak 3., 4. pontjait és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt, annak 6. pontját.^[1]

A munkáltató egészségkárosodásáért fennálló kártérítési felelőssége összegszerűségének egyes kérdéseiről szóló 3/2018. (IX. 17.) KMK vélemény (a továbbiakban: 3/2018. KMK vélemény) 1–5. pontjai foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként kell számolni a munkaviszony körében az elmaradt jövedelmet.

A 3/2018. KMK vélemény rögzítette, hogy a munkavállaló elmaradt jövedelmét a havi jövedelem megállapításánál a munkáltató által ténylegesen kifizetett összegek alapján kell figyelembe venni.^[2] Az elmaradt jövedelem számítását úgy kell elvégezni, hogy abban töredékhónap ne szerepeljen, töredékhónap figyelembevétele ugyanis szükségtelen számítási nehézséget okozna, a korábbi szabályok alapján kialakult és érvényesülő egységes ítélkezési gyakorlattól eltérés az Mt. és a Ptk. rendelkezései alapján – tiltó szabály hiányában – nem indokolt. Amennyiben tehát a káresemény például 2018. március 14-én volt, a vizsgálandó időszak 2017. március 1-jétől 2018. február 28-ig tart.^[3]

Az elmaradt jövedelemnek a munkáltató által ténylegesen kifizetett összegek alapján történő számítása azt is jelenti, hogy amennyiben a munkavállaló arra az időszakra, amely az elmaradt jövedelem számításának alapját képezi, utóbb jogosulttá válik valamilyen beszámítható juttatásra, az ezzel összefüggő igényét elévülési időn belül új perben érvényesítheti elmaradt jövedelem címén.

A jövedelemkiesés meghatározásánál figyelembe kell venni azt az összeget is, amellyel a jövőben bekövetkező változás folytán számolni lehet. Az elmaradt jövedelembe beszámítandó az a juttatás is, amelyet a munkáltató a munkavállaló részére a káreseményt követően folyósít, amelyekhez a káresemény hiányában a károsult is hozzájutna. Az elmaradt jövedelem számítása tehát ez esetben elválik annak vizsgálatától, hogy a károsult a munkaviszonya alapján a munkabérén felül milyen juttatást vett rendszeresen igénybe. A munkáltató által a káreseményt megelőzően nyújtott egyéb pénzbeli juttatás külön, e jogcím alapján érvényesíthető (például jubileumi jutalom).^[4]

A joggyakorlat-elemző csoport foglalkozott a rendkívüli munkateljesítménnyel elért jövedelem beszámíthatóságának, illetve mellőzésének kérdésével. A balesetkor súlyos sérüléseket szenvedő munkavállaló munkaügyi perében az elmaradt jövedelmének számításánál a munkaügyi perben eljárt bíróság az igazságügyi orvos szakértői vélemény alapján helyesen hagyta figyelmen kívül a károsult máshonnan utóbb elért jövedelmét, mivel a szakértői vélemény igazolta, hogy azt rendkívüli munkateljesítménnyel érte el. A Kúria joggyakorlat-elemző csoportja fenntarthatónak tartotta a Legfelsőbb Bíróságnak egy korábbi elvi határozatát, amely a következő elvi megközelítést tartalmazza: „A kár kiszámításánál a baleset előtti keresetből kell kiindulni, de vizsgálni kell a kártérítés megállapítása után felmerült körülményeket […] tisztázni kell, hogy a felperes munkaképesség-csökkenése járt-e keresetveszteséggel, esetleg annak folytán, hogy bizonyos megtérült munkabért rendkívüli munkateljesítménnyel ért el.”^[5]

A rendkívüli munkateljesítmény akkor is megállapítható, ha a jövedelmet a károsult jelentős többlet-munkaidő útján (például napi 8 óra helyett napi 12 órai munkavégzés) éri el. A rendkívüli munkateljesítményt a ház körüli munkák végzésénél is értékelni kell.

A joggyakorlat-elemző csoport követendőnek tartotta azt a bírói gyakorlatot, amely kimondta, hogy a rendkívüli munkateljesítménynél annak eredményeként elért jövedelem nem szolgál önálló járadék alapjául. Az így megszerzett jövedelmet figyelmen kívül kell hagyni annak érdekében, hogy a károsult többlet erőkifejtése révén a károkozó ne kerüljön kedvezőbb helyzetbe. Ha azonban a károsult a rendkívüli munkateljesítménnyel elért jövedelem figyelmen kívül hagyása mellett is magasabb jövedelemre tesz szert, mint a balesetet megelőzően, nincs helye járadék megállapításának.^[6]

A vizsgált ítéletek közül helytállónak minősült az a jogerős bírói döntés, amelynek alapján a bíróság a felperes munkavállalónak a munkáltatónál betöltött betanított munkás munkaköre, nem pedig a nőiruha-készítő szakképzettsége alapján határozta meg az elmaradt jövedelmét. Egy másik ítéletben a bíróság helyesen fejtette ki, hogy az Mt. 169. § (1) bekezdése alapján nincs jelentősége annak, hogy a munkavállalót szak- vagy segédmunkásként foglalkoztatták, mivel ilyenkor a számítás elvégzésénél a munkavállaló részére kifizetett összegeknek van jelentősége, így a munkáltató csak a munkakörre hivatkozva nem tekintheti a munkavállaló által követelt összeget eltúlzottnak.

A joggyakorlat-elemzés során különösen érdekes kérdésként merült fel, hogy miként kell alkalmazni a Ptk. 6:528. § (5) bekezdését olyan pályakezdő fiatal esetén, aki a szakképzettségének megszerzését követően rögtön nem a szakképzettségének megfelelő munkakörben helyezkedik el. Az eljárt bíróságok úgy döntöttek, hogy erre a körülményre nem az elmaradt jövedelemnél, hanem a sérelemdíj címén előterjesztett igény esetén lehet hivatkozni. A joggyakorlat-elemző csoport osztotta ezt az álláspontot.

Amennyiben a munkavállalónál rendkívüli munkateljesítménnyel elért keresetrész levonása után nem jelentkezik jövedelemveszteség, a rendkívüli munkateljesítményre hivatkozást ugyancsak a sérelemdíj összegének megállapításánál lehet értékelni. Szintén a sérelemdíj összegszerűsége körében mérlegelhető, ha a károsultnak nem volt lehetősége a szakképzettségének megfelelő munkakör betöltésére és valamely okból ez a körülmény a jövedelemveszteségnél nem volt értékelhető. Mindezeket persze a bizonyítási teher szabályai alapján kell értékelni.

A joggyakorlat-elemzés vizsgálta az elmaradt jövedelem megállapítása szempontjából a közfoglalkoztatottként elért jövedelmet. Úgy ítélte meg, hogy az így szerzett jövedelmet a hatóság határozatában foglalt és a létrejött szerződésben megjelölt határozott ideig, azaz annak lejártáig kell figyelembe venni. A károsult ugyanakkor bizonyíthatja további közfoglalkoztatási szerződés vagy szerződések alapján megkereshető jövedelmét.^[7]

A gyakorlatban tanulságos lehet a joggyakorlat-elemzés során vizsgált munkaügyi per, amelyben a bíróság azért utasította el a munkaviszonyon belüli keresetveszteség iránti igényt, mert az alperes előtti munkahelyén a felperes „feketén” dolgozott, az alperesnél pedig alkalmi munkavállaló volt. Az eljárt bíróságok azonban nem értékelték, hogy korábban a felperes rendszeresen jogszerűen szerzett jövedelemmel rendelkezett. A joggyakorlat-elemző csoport állásfoglalása szerint – figyelembe véve a jogalapról készült korábbi összefoglaló véleményt, miszerint önmagában a munkaviszony fennállása időtartamának nincs kártérítési felelősséget kizáró vagy korlátozó szerepe^[8] – nincs jelentősége annak, hogy a káresemény előtt a károsult esetleg más munkáltatónál nem rendelkezett jogszerűen szerzett jövedelemmel. Továbbá a kártérítésért felelős munkáltatónál végzett munka alkalmi jellege sem hat ki a kártérítés összegének meghatározására.

Egy másik elemzett ügyben a munkavállaló külföldön dolgozott és a munkabére forintból és devizaállítmányból tevődött össze. Az utóbbi nem költségtérítés részét képezte, ezért értékelendő volt az elmaradt jövedelemnél. Az eljárt bíróságok az MK 143. számú állásfoglalást alkalmazták, amikor a tartós kiküldetésben lévő munkavállaló euróban fizetett bérét vették alapul. Kérdésként fogalmazódott meg, hogy ez az állásfoglalás az Mt. alapján elbírálandó ügyekre alkalmazható-e még, továbbá a külföldi munkavégzés a „nyugdíjba vonulásig” vélelmezhető-e, ha a munkavállaló erre alapozza az igényét. A joggyakorlat-elemző csoport úgy foglalt állást, hogy az MK 143. számú állásfoglalása az Mt. alapján elbírálandó ügyekre, azonosan a korábbi jogszabályok alá eső ügyekhez továbbra is alkalmazható, a munkavállaló a perben bizonyíthatja, hogy meddig dolgozott volna külföldön. Amennyiben a jövedelmet a munkavállaló kizárólag külföldi pénznemben kapta, akkor ilyen marasztalásra a munkaügyi perben lehetőség van.

A károsult munkavállaló a bírói gyakorlat alapján nem igényelheti, hogy az elmaradt jövedelem kiszámításánál az alapul szolgáló átlagkereset magasabb legyen, mint amit a baleset előtti teljesítménye alapján nem vitatottan keresett.^[9]

A joggyakorlat-elemző csoport által vizsgált több ügyben felmerült a hivatalbóli bizonyítás kérdése, holott már a 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 5. pontja kiemelte, hogy az elmaradt jövedelem számításánál nincs helye hivatalbóli bizonyításnak. Ez nem ellentétes a PK 44. számú állásfoglalással, amely szerint a bíróság a kártérítés módjának meghatározásánál nincs kötve a felek kérelméhez.

3. A dologi kár és a költség

Dologi kárként a sérelem miatt megrongálódott vagy megsemmisült vagyontárgy ellenértékét, költségként pedig a vagyoni hátrány ellenértékét kell a károkozó munkáltatónak megfizetnie. Mind a dologi kárt, mind pedig a költségek felmerülését a munkavállalónak kell bizonyítania.

A ruházatban esett kár iránti igény mint dologi kár fordul elő a leggyakrabban. Az egyik vizsgált ügyben az igényt a bíróság elutasította azzal az indokolással, mely szerint a sérülés úgy következett be, hogy a károsult levette a munkáltató által biztosított kabátot, aminek hiányában a ruházat nem sérült volna meg. Egy másik ügyben pedig a munkavállaló arra hivatkozott, hogy a balesetben megsérült a saját bakancsa és nadrágja, és ezek helyett kellett újat vennie. A munkaügyi perben lefolytatott bizonyítási eljárás eredménytelen volt, mert nem lehetett megállapítani, hogy a munkáltató biztosított-e munkaruhát, ezért a munkaügyi perben eljárt bíróságok a felperes munkavállaló keresetét elutasították. A joggyakorlat-elemző csoport az elutasító ítéletekkel nem értett egyet. A helyes álláspont szerint a munkáltatónak kellett volna bizonyítania a munkaruha biztosítását, a bizonyítási teher törvénynek megfelelő alkalmazása esetén egyértelmű lett volna, hogy ki viseli a bizonyítatlanság következményeit.^[10]

A jogalkotó a költségek megtérítéséről sem az Mt.-ben, sem a Ptk.-ban nem helyezett el kifejezett szabályt. A kártérítésért felelős munkáltató ezen a jogcímen a teljes kártérítés elve és a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) és c) pontja alapján marasztalható.

A költségek megtérítése körében tipikusnak nevezhető jogcímen előterjesztett igények: a károsult ápolási költsége, háztartási kisegítő költsége, otthon tartózkodással szükségképpen összefüggő többlet-rezsiköltség, a károsult ápolásával, gondozásával összefüggő beruházások (például fürdőszoba átalakítása) költsége, a sérült által egyébként elvégzett és elvégezhető munkákért idegen munkaerőnek kifizetett díjazás (például kertgondozás, háztartási munkák, építkezés stb.), a szabadidő korábbitól eltérő eltöltésével szükségképpen együtt járó költségek, gyógyszerköltség, gyógyászati segédeszközök megvásárlása, gyógytorna, közlekedési költség, élelemfeljavítás, temetés költsége.

Összefoglalóan megállapítható volt, hogy a költségek megtérítése iránti igényekben több évtizedes bírói gyakorlat alakult ki, a munkaügyi perekben eljárt bíróságok ezekről az igényekről a szükséges bizonyítást, számos esetben szakértők bevonásával lefolytatták, a joggyakorlat-elemzés nem tapasztalt a hosszú bírói gyakorlatba ütköző jogalkalmazást. Az eljárt bíróságok a költségeknél is megfelelően alkalmazták a kármegosztás arányát.

A joggyakorlat-elemző csoport az összefoglaló véleményben külön kiemelte, hogy a házastárs, egyéb hozzátartozó által végzett munka, ha azt ellenérték nélkül végzik, nem szolgálhat a kártérítésért felelős munkáltató javára. Ez a hosszú ideje egységes bírói gyakorlat a jövőre nézve is irányadó. Az egyik vizsgált ügyben az eljárt bíróságok tévesen azért utasították el a rokoni segítség ellenértékére előterjesztett követelést, mert azt a sérült családja „visszasegítette”. A döntést az elemzők azért ítélték tévesnek, mert a viszontszolgáltatásnak is van pénzben kifejezhető értéke.^[11]

Úgyszintén hangsúlyozni kellett, hogy nem zárható ki kártérítés iránti igény érvényesítése az állami költségtérítésen felül:

gyógyászati segédeszköz (művégtag) térítési díja, amely esetleg jobb minőségű a társadalombiztosítás által nyújtottnál,
magánorvos által nyújtott pszichiátriai kezelés az orvos szakértő által igazolt maradványállapot felszámolása céljából,
külföldön ápolt sérült látogatási költsége,
külföldi kórházi tartózkodás költségei, mint például élelemfeljavítás költsége.

Az előbbiek összege nem irányulhat a kellő mértéktartást meghaladó igények kielégítésére. A társadalombiztosítás által nyújtott térítésen, illetve szolgáltatáson túlmenően érvényesíthető költség iránti igény nem lehet túlzó, például gyógyúszás céljából vásárolt ruházatra fordított kiadás nem fogadható el, ha az a legköltségesebb termék árát tartalmazza. Súlyos állapotú károsultnál azonban az átlagostól eltérő költség is keletkezhet, például internethasználat költsége, ha számára ez marad a külvilággal való érintkezés módja.

Az összefoglaló véleményben a kár miatt felvett banki hitellel kapcsolatos költség iránti igény kérdésével is foglalkozni kellett, mivel nemritkán ilyen igényt érvényesít a károsult munkavállaló. Az elemzés arra mutatott rá, hogy ilyen igény esetében abból kell kiindulni, hogy a költség okozati összefüggésben van-e a káreseménnyel, például a korábban felvett kölcsön visszafizetésére való képesség átmeneti hiánya folytán felvett újabb kölcsön költsége merült fel. A bizonyítás természetesen a munkavállalót terheli.

A munkaügyi perben eljáró bíróságok gyakran találkoznak a munkaviszonnyal összefüggésben keletkezett egészségkárosodás miatti kártérítési igények körében gépjárművel kapcsolatos költségtérítési igénnyel. A munkáltató az indokolt közlekedési költséget, ideértve a gépjármű beszerzésének költségét is, köteles megtéríteni, ha a károsult munkavállalónak a károsodásból eredő egészségi állapota miatt a közlekedése nehezített és indokoltan igényli a gépjármű beszerzését. Önmagában a gépkocsi-költségtérítést nem zárja ki, ha a károsult munkavállaló nem rendelkezik jogosítvánnyal és helyette a gépkocsit a hozzátartozója vezeti, aki gondoskodik a sérült, beteg munkavállaló szükség szerinti szállításáról. Az indokolt közlekedési költség, ideértve a gépjármű beszerzésének költségét is, önálló jogcímű igényként érvényesíthető. Ehhez hozzátartozik a jármű fenntartásával kapcsolatos indokolt költség is. A közlekedési költséget nem lehet leszállítani önmagában amiatt, hogy a károsult a jármű vezetését esetenként a hozzátartozójának átengedi.^[12]

4. A hozzátartozó kára

A munkavállaló egészségkárosodásával és halálával összefüggésben merül fel leggyakrabban a hozzátartozó oldalán kártérítési igény.

A munkáltató kártérítési felelőssége a munkavállaló hozzátartozójával szemben járulékos jellegű.^[13] Ez azt jelenti, hogy a munkáltató a munkavállaló hozzátartozójával szemben abban az esetben tartozik kártérítési felelősséggel, ha e felelőssége a munkavállalóval szemben fennáll.

A joggyakorlat-elemző csoport foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a hozzátartozó a kárát miként érvényesítheti. Kérdésként merült fel, hogy a hozzátartozónak perben kell-e állnia. A joggyakorlat-elemző csoport úgy foglalt állást, hogy a károsult munkavállaló közvetlenül érvényesítheti a vele vagyonközösségben élő hozzátartozójának az ő ápolásával, gondozásával, szállításával, továbbá fogalmilag az ő személyéhez kötött tevékenységekhez közvetlenül kapcsolódó kárait, ideértve az ellenérték nélkül nyújtott ápolás, gondozás miatt felmerült kárát. Ehhez engedményező nyilatkozat és a hozzátartozó perben állása nem szükséges. Ettől eltérően azonban a hozzátartozó az egyéb kárait, mint például az ápolás miatt kiesett jövedelem iránti igényét önállóan a perben félként érvényesítheti.^[14]

Az ítélkezési gyakorlatban a legtöbb problémát a hozzátartozó által érvényesített tartáspótló járadék iránti követelések megítélése jelent. A joggyakorlat-elemző csoport az összefoglaló véleményében rámutatott, hogy a tartást pótló járadékot a sérelem után meglévő jövedelmek alapulvételével, mérlegeléssel, tehát nem csupán az összegszerű számítás alapján úgy kell megállapítani, hogy a munkavállaló halála mint káresemény előttihez megközelítőleg azonos életszínvonalat biztosítsa. Ehhez értékelni szükséges az eset összes körülményét, így például azt, hogy az elhunytnak volt-e olyan tevékenysége, amely miatt a bevételének egy részét nem a tartást pótló járadékra jogosultak és a saját megélhetése biztosítására fordította. Az özvegyi nyugdíjra vonatkozóan továbbra is alkalmazható a korábbi bírói gyakorlat, mely szerint az elhunyt házastárs után kapott özvegyi nyugdíj igénybevétele nem jelent káron szerzést. Fenntartható az özvegyi nyugdíjra való jogosultság feltételeiről, illetve ezeknek a kártérítés iránti követeléssel való összefüggéséről kialakított bírói gyakorlat, amely az ellátásnak a kártérítés összegéből való levonására vonatkozik. Ennek során a juttatásnak a balesettel mint káreseménnyel való összefüggéséből kell kiindulni, amennyiben ugyanis a károsult munkavállaló a balesete, az ezzel összefüggő rokkantsága hiányában nem lenne jogosult özvegyi nyugdíjra, a juttatást a balesettel összefüggésben lévőnek kell tekinteni.^[15]

Az egyik elemzett ügyben, amelyben egy külföldi munkavégzés során elszenvedett halálos kimenetelű munkahelyi baleset miatt a házastárs és a gyermekek is tartást pótló járadékigényt jelöltek meg, a járadék összegét a bíróság úgy számította ki, hogy figyelembe vette az elhunyt saját létfenntartására fordított összeget, azt, hogy a család kiadásait a házastárs munkaviszonyának hiánya miatt is ebből fedezték, továbbá figyelembe vette azt is, hogy az elhunyt a rászoruló szülőjének rendszeres pénzbeli támogatást nyújtott. Mindezekre tekintettel az elhunyt munkavállaló keresetéből levonta a saját létfenntartására fordított összeget, a szülőjének nyújtott támogatást és a lakhatási költségnek a túlélő házastársra eső részét, megállapította a gyermekekre eső igazolt költségeket, és rögzítette, hogy a néhai mennyit fordított a gyermekeire. Ebből levonásba helyezte az árvaellátás összegét, de nem vonta le a PK 47. számú állásfoglalás szerint a családi pótlékot.^[16] A joggyakorlat-elemző csoport a Ptk. 6:529. § (2) bekezdése alapján nem találta a munkaügyi perben eljárt bíróság döntését helytállónak, melyben megállapította, hogy a túlélő házastárs nem tett eleget a családjogi kötelezettségeinek, nem bizonyított semmilyen erőfeszítést a munkahely megszerzésére a gyermekek szükségleteinek biztosítása céljából és ezért az irányadó minimálbér alapján levonta az általa gyermekenként megállapított 13 000 forintot. A joggyakorlat-elemző csoport álláspontja szerint a gyermekek mint önálló jogosultak számára a törvény nem ír elő kárenyhítési kötelezettséget. Így a terhükre nem lehet figyelembe venni, hogy a tartásukért felelős másik szülő a kárenyhítési kötelezettségét neki felróhatóan elmulasztotta. A tartást pótló járadékot igénylő túlélő házastárs mint másik szülő járadéka összegszerűségének elbírálásakor ugyanakkor értelemszerűen vizsgálni kell a kárenyhítési kötelezettség teljesítését.

Vizsgálni szükséges a károsult önhibáját, ideértve a jövedelemszerzését és a neki járó ellátások érvényesítését, az életszerűség követelményét, a károsultak szükségleteit, a felek méltányos érdekeit. A tartást pótló járadék iránti igények elbírálásakor alkalmazni kell a Ptk. 6:529. §-át, a rokontartásról szóló rendelkezéseket (például Ptk. 4:196. §), valamint megfelelően alkalmazni kell a PK 46. és 47. számú állásfoglalásokat.^[17]

5. A kártérítés összegének kiszámítása

A megtérítendő károk körét, mértékét illetően az Mt. 167. §-a azt rögzíti, hogy a munkáltató a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni. Ugyanakkor a teljes kártérítés elvének korlátjaként az előreláthatósági korlát szabálya és a méltányosság szolgál. Az Mt. indokolása arra utal, hogy a kártérítés méltányossági alapú csökkentése elsősorban a kis egzisztenciájú munkáltatóknál merülhet fel. Ennek a szabályozásnak az alapját az Mt. hatálybalépésekor az akkor még készülő új Polgári Törvénykönyv szerződésszegési jogában kodifikálni kívánt előreláthatósági szabály adta. Ez a szabály ismert a kontinentális és a common law jogrendszerekben, amely szerint a szerződésszegő felelőssége nemcsak az általa ténylegesen előre látott károkra terjed ki, hanem mindarra, amit az ő helyzetében észszerűen, gondosan eljáró személynek előre kellett volna látnia (tényleges és elvárható előreláthatóság). A munkajogban az előreláthatóság kérdése nemcsak az Mt.-ben meghatározott új kimentési okok körében jelenik meg, hanem a megtérítendő károk normatív korlátozását szolgáló elvként is. Nem kell megtéríteni azt a kárt, amellyel kapcsolatban a munkáltató bizonyítja, hogy bekövetkezése a károkozás idején nem volt előre látható. Az előreláthatósági korlát jogpolitikai célját illetően elmondható, hogy a kártérítésnek az előre látható károkra való korlátozása két, a munkaviszonyban kiemelten fontos általános magatartási követelményt értékel fel, éspedig az általános együttműködési kötelezettséget és a felek kölcsönös tájékoztatási kötelezettségét.

Az összefoglaló vélemény kiemeli, hogy az Mt. 172. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése alkalmazásánál irányadó a PK 35. számú állásfoglalás, amely a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkeresetnek a nyugdíjjárulékkal való csökkentéséről szól, a PK 46. számú állásfoglalás, amely a baleset előtti átlagkereset és a társadalombiztosítási ellátás között mutatkozó különbözettel kapcsolatos kérdéseket taglalja, valamint az 1/2006. (V. 22.) PK vélemény I. pontja a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkereset meghatározásáról, amely irányadó a lejárt keresetveszteség iránti igény vizsgálatánál is. Alkalmazni kell továbbá a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt, ezen belül ez utóbbi vélemény 4. pont b) alpontját, amellyel összefüggésben meg kell állapítani a társadalombiztosítási ellátások bruttó összegét is. Fenntarthatóak továbbá az MK 32. számú állásfoglalás elvi megállapításai, így különösen az az okfejtés, amely szerint valamennyi kártérítést csökkentő összeget, így a társadalombiztosítási ellátásokat is csak a kármegosztást megelőzően, a teljes kárból, a teljes elmaradt jövedelemből lehet levonni és a kármegosztásra ezután kerülhet sor. A keresetveszteség összegének kiszámításakor a károsult munkaviszonyának megszűnésekor kapott munkabér bruttó összegét kell viszonyítani a baleseti járadék bruttó összegéhez.

A keresetveszteség megállapítását nem lehet nettó összegben elvégezni, mivel ez a megoldás ellentétes a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 1. § (3) és (9) bekezdésével, továbbá teljesen figyelmen kívül hagyja a 3/2014. (III. 31.) KMK véleményt és a 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt. A megállapított járadékból a személyi jövedelemadót nem kell levonni.

A joggyakorlat-elemző csoport az Mt. 172. § (1) bekezdése alapján helyesnek ítélte azt a döntést, hogy az orvos szakértő véleményével alátámasztott időpontig a káreseménnyel összefüggésben lévő táppénzes állomány időszakát és összegét kell figyelembe venni.

A hozzátartozó káránál különbséget kell tenni a balesettel összefüggő és az attól független társadalombiztosítási ellátások között. A károsult terhére az öregségi nyugdíjkorhatár elérése ellenére a nyugdíj hiányát nem kell értékelni, mert ennek vizsgálata általában nem tartozik a kártérítés iránti per elbírálásához.

A munkavállalás, átképzés vizsgálatakor a munkavállaló egyéni körülményeit és elhelyezkedési lehetőségeit kell értékelni.

A munkavállalót terhelő, a jövedelemszerzésre vonatkozó kárenyhítési kötelezettség teljesítését az igazoltan keresőképtelen állapota időtartamának figyelmen kívül hagyása mellett kell vizsgálni. A kárenyhítési kötelezettség elmulasztását a munkáltatónak kell bizonyítani, ideértve az összegszerűséget is.^[18]

A kártérítés összege megállapításánál felmerülő túlfizetés, beszámítás visszakövetelése esetén alkalmazni kell a PK 34. számú állásfoglalást, a kötelezett elszámolására vonatkozóan pedig az 1/2011. PJE határozatot. Ez rendelkezik a kártérítési perben a kötelezettnek (esetünkben a munkáltatónak) a kár bekövetkezése utáni elő- vagy részteljesítései bíróság általi elszámolásának szabályairól.

6. Járadék megállapítása

Az összefoglaló vélemény rámutat, hogy a járadék megállapításánál alkalmazni kell az MK 32., MK 111., MK 143., PK 34., PK 35., PK 46., PK 47., PK 48., PK 52. számú állásfoglalást, az 1/2006. (V. 22.) PK véleményt, valamint az 1/2011. (VII. 5.) PJE határozatot.

A károsult munkavállaló részére általában keresetveszteségi járadék, illetve egyes költségek járadékként történő megállapítására, a hozzátartozók részére pedig tartást pótló járadékban való marasztalásra került sor. A munkaügyi perben eljáró bíróságnak tájékoztatást kell nyújtania a károsult bizonyítási terhéről abban a kérdésben, hogy milyen lényeges tények alapján kéri a járadék összegének meghatározását, például kiket jelöl meg összehasonlító munkavállalóként, mivel bizonyítja a külföldi pénznemben kapott munkabéréből képzett megtakarításait, milyen időtartamban indokolt a gondozó igénybevétele stb.

A jövedelemkiesés vizsgálatánál, a pályakezdő jövőben esedékes járadéka megítélésénél figyelembe kell venni azt a jövőbeli változást, amelynek bekövetkezésével számolni lehet. A járadékra való jogosultságot nem érinti az öregségi nyugdíjkorhatár betöltése, az ezzel kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlatot a joggyakorlat-elemző csoport fenntarthatónak ítélte.^[19] Ugyancsak irányadónak tekinthető az a korábbi döntés, mely szerint a balesettel összefüggő elmaradt jövedelem- (járadék)igény akkor sem érvényesíthető három éven túl, ha a munkáltató az Mt. 176. § (2) bekezdésében lévő értesítési kötelezettségét elmulasztotta.^[20] Fenntartandó az a gyakorlat is, mely szerint nem az összehasonlító munkavállalók részére ténylegesen kifizetett munkabéreket, hanem a náluk megvalósult bérfejlesztés mértékét, annak százalékban megállapított mértékét kell figyelembe venni a keresetveszteségi járadék összegének módosításakor. Az MK 111. számú állásfoglalás – egyezően a PK 48. számú állásfoglalással – arról rendelkezik, hogy a járadék felemelése csak olyan béremelkedés alapján igényelhető, amely a munkaviszonnyal összefüggő károsodás hiányában a károsultat is érintette volna. Fenntartandó továbbá az a gyakorlat is, amely szerint önmagában az infláció nem szolgálhat a keresetveszteségi járadék összege módosításának indokolásául, mivel az infláció mindenkit érint. Amennyiben munkáltatói jogutódlás eredményeképpen a károsult munkavállaló az új munkáltatóhoz kerül, a jogelőddel szemben a jogutódnál megvalósult bérfejlesztés alapján érvényesítheti igényét.

7. Elévülés

Az elévülés kezdő időpontja az Mt. 177. §-a alapján alkalmazandó Ptk. 6:532. §-a szerint a károsodás bekövetkezése. Ez járadék iránti igénynél az az időpont, amikor az igény először felmerül.

A munkavállaló egészségkárosodásánál az MK 93. számú állásfoglalása irányadó, amelyet a bírói gyakorlat hosszabb idő óta egységesen alkalmaz (szakaszos elévülés).

Az elkülönülő kárigények elévülése számításánál továbbra is irányadó az MK 112. számú állásfoglalás jogértelmezése, amely szerint a sérelem miatt új munkakörbe kerülő károsult munkavállaló elmaradt jövedelem megtérítésére vonatkozó járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor olyan mértékű keresetvesztesége keletkezett, hogy jövedelme nem éri el a sérelem bekövetkezése előttit.

A joggyakorlat-elemző csoport felhívta a figyelmet a Pécsi Ítélőtábla 2/2009. (X. 9.) számú kollégiumi véleményére, amely a felelősségi jognak az elévüléssel és a kártérítési igény keletkezésével kapcsolatos jogértelmezési kérdéseivel foglalkozik. A munkajogi tényállásokkal kapcsolatos indokolásra tekintettel a munkajogi ítélkezési gyakorlat számára is jelentősek és iránymutatóak a kollégiumi vélemény 3.2. és 3.3. pontjai.^[21]

Továbbra is irányadónak lehet tekinteni azt a gyakorlatot, mely szerint a kártérítés iránti követelés elévülése minden esetben a követelés esedékességekor megkezdődik, és ha a károsult a károkozásról később szerez tudomást, az elévülés nyugvásáról szóló rendelkezés irányadó.^[22]

Az elévülés nyugvásának megszűnése szempontjából annak van jelentősége, hogy a károsult mikor jutott teljeskörűen az igényérvényesítéshez szükséges információk birtokába.^[23]

Az összefoglaló vélemény felhívja a figyelmet arra, hogy az Mt. az elévülés megszakítása vonatkozásában a Ptk. 6:25. §-ára utal, amely az 1992. évi Mt.-hez képest szigorúbb szabályozást jelent. A Ptk. 6:25. § (1) bekezdése ugyanis nem tartalmazza az elévülést megszakító okként a kötelezett írásbeli felszólítását. Nem szerepel továbbá elévülést megszakító okként a bírósági igényérvényesítés, ha az nem jár az eljárás végigvitelével.

8. Összegzés

Az Mt. hatálybalépése óta eltelt hat évben a munkáltató kártérítési felelősségéről rendelkező szabályok között megjelent új jogintézmények kezdetben bizonytalanságot okoztak a bírói jogalkalmazásban, tekintettel azonban a Kúria jogegységesítő tevékenységére, az időközben megjelent elvi határozataira és eseti döntéseire, a jogalkalmazás számára olyan iránymutatást adott, amely elősegítette a jogalkotói szándék érvényesülését.

A munkáltatói kártérítési felelősség tekintetében alkalmazott bírói gyakorlatot vizsgáló két joggyakorlat-elemzés, valamint az azok alapján megszületett kollégiumi vélemények összegezték a tapasztalatokat és útmutatást adnak az új jogintézmények és új fogalmak helyes értelmezéséhez.

^[1] A PK 44. számú állásfoglalás értelmében a bíróság a kártérítés módjának megállapításánál nincs kötve a felek kérelméhez, ebben a vonatkozásban a kereseti kérelemhez kötöttség nem érvényesül. A bíróság az eset összes körülményének vizsgálata alapján dönti el, hogy miként van helye a kár pénzbeli, kivételesen természetben történő megtérítésének, illetve azt is, hogy pénzbeli marasztalás esetén az egyösszegű vagy a járadék jellegű kötelezés indokolt. Irányadó az 1/2006. (V. 22.) PK vélemény, amelynek I. pontja is az átlagkereset meghatározását tartalmazza. A 6/2016. (XI. 28.) KMK vélemény 6. pontja a Ptk. 6:528. § (3) bekezdése alkalmazására utal.

^[2] 3/2018. KMK vélemény 2. pont.

^[3] 3/2018. KMK vélemény 4. pont, Ptk. 6:528. § (3) bekezdés, 1/2006. (V. 22.) PK vélemény.

^[4] Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései.
2018. június 25. http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/munkaltato_karteritesi_felelossege_
osszegszerusegenek_kerdesei_-_osszefoglalo_velemeny_0.pdf XV. (2018. október 15.). Értékelő megállapítások cím, második bekezdés; 3/2018. KMK vélemény 3. pont, Ptk. 6:528. § (5) bekezdés.

^[5] Mt. 169. § (3) bekezdés, Ptk. 6:528. § (6) bekezdés, EBH 1999.56.

^[6] BDT 2011.2533.

^[7] A közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény 2. § (2) bekezdés.

^[8] Összefoglaló vélemény. A munkáltató egészségkárosodásáért fennálló kártérítési felelősségének egyes
kérdéseiről. 2018. január 25. http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/a_munkaltato_egeszseg
karosodasert_-_2018.januari_osszegzes.pdf (2018. október 15.).

^[9] A BH 2002.274. a jogesetben megfogalmazott jogelv az Mt. hatálya alatt is fenntartandó.

^[10] Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései. VI. pont 2–4. bekezdés.

^[11] 3/2018. KMK vélemény 9. pont indokolása.

^[12] 3/2018. KMK vélemény 10. pont és annak indokolása.

^[13] Mt. 294. § (1) bekezdés b) pont, Ptk. 8:1. § (1) bekezdés, Mt. 171. § (1) bekezdés.

^[14] Összefoglaló vélemény. Munkáltató kártérítési felelőssége összegszerűségének kérdései. VIII. pont 2. bekezdés, 3/2018. KMK vélemény 11. pont.

^[15] EBH 2008.1769., BH 2002.77.

^[16] A PK 47. számú állásfoglalás értelmében a baleset következtében meghalt szülő tartásra jogosult gyermekét megillető baleseti járadék összegének meghatározásánál a gyermek terhére nem lehet figyelembe venni azt, hogy a gyermeket eltartó másik szülő után családi pótlékra vált jogosulttá. A baleset következtében meghalt szülő által életében kapott családi pótlékot viszont a gyermek javára figyelembe kell venni a baleseti járadék összegének meghatározásánál akkor, ha a gyermeket eltartó másik szülő családi pótlékra nem jogosult. A Ptk. 6:529. § (3)–(5) bekezdése szerint a baleset következtében meghalt személy által eltartottak olyan összegű tartáspótló járadékot igényelhetnek, amely szükségleteiknek – a tényleges, illetőleg az elvárhatóan elérhető keresetüket (jövedelmüket) is figyelembe véve – a baleset előtti életszínvonalon való kielégítését szolgálja. A járadék összegének meghatározásánál a meghalt szülő életében a gyermek részére biztosított életszínvonalat kell figyelembe venni, amelynek egyik tényezője volt a meghalt szülő által kapott családi pótlék is.

^[17] PK 46. számú állásfoglalás: A baleset következtében munkaképtelenné, vagy csökkent munkaképességűvé vált személy által kártérítés címén igényelt járadék összegének meghatározása szempontjából a baleset előtti átlagkereset, illetve ennek a munkaképesség-csökkenés mérvéhez igazodó része és a társadalombiztosításról szóló jogszabályok alapján folyósított társadalombiztosítási ellátás között mutatkozó különbözetet kell olyan kárnak tekinteni, amelyet a balesetért felelős személy a felelőssége arányában megtéríteni köteles. Ennek figyelembevételével kell meghatározni a baleset következtében meghalt személy által eltartottakat megillető járadék összegét is. Az állásfoglalás hangsúlyozza a károkozó kettős felelősségét, amely egyrészről a károsulttal, másrészről a társadalombiztosítási szervvel szemben áll fenn.

^[18] 3/2018. KMK vélemény 14. pont.

^[19] BH 1990.120.

^[20] BH 2007.244.

^[21] A Pécsi Ítélőtábla 2/2009. (X. 9.) számú kollégiumi véleményének rendelkező része a következőket tartalmazza: I. Azokban az egészségkárosodást eredményező tényállás-körökben, amelyekben az egészségkárosult állapotrosszabbodása idővel ugyanarra a károkra visszavezethetően olyan súlyúvá válik, hogy az akár a vagyoni, akár a nem vagyoni károk tekintetében önálló kárkötelemként is megállna, az elévülés nyugvásának megszűnését az orvosi diagnosztizálásától kell számítani. II. A károsult rendkívüli állapotrosszabbodása önálló kártérítési igényt alapoz meg akkor is, ha jogerős bírósági ítélet korábban már ugyanazért a károkozásért a károkozót kártérítésben marasztalta, de ezt az állapotát a bíróság jogerős ítéletében annak kialakulatlansága és előreláthatatlansága folytán még nem értékelhette. A tényazonosság miatt ilyenkor ítélt dolog nem áll fenn.

^[22] BH 2006.266., Mt. 175. § (2) bekezdés, Ptk. 6:533. § (2) bekezdés.

^[23] Ptk. 6:532. §; Mt. 286. § (4) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 6:24. §, BH 2005.104.