Munkajog
Főoldal > Ítélkezési gyakorlat > A pihenéshez való jog mint az igényérvényesítés alapja – a szabadság és a pihenőidő pénzbeli megváltása

A pihenéshez való jog mint az igényérvényesítés alapja – a szabadság és a pihenőidő pénzbeli megváltása

A döntés: LB kontra TO (C-120/21. sz. ügyben 2022. szeptember 22-én hozott ítélet), az Európai Unió Bírósága

Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) munkaidőt és pihenőidőt érintő ítélkezési gyakorlatára és az annak alapjául szolgáló 2003/88/EK irányelvre[1] figyelemmel megállapítható, hogy a munkaidő sokat vitatott és analizált fogalma nem értelmezhető a pihenőidő nélkül. Ez persze fordítva is igaz, hiszen az uniós jogi szabályozás és a releváns bírói interpretáció nem ismer olyan köztes kategóriát, amelybe a munkavállalót érintő bármilyen további periódus besorolható lenne az irányadó munkarend alapján. Ugyanakkor a munkaidő-irányelv logikáját – és például a magyar munkajogi rendszertant is – követve a szabadság nem feltétlenül sorolható a pihenőidők közé. Annak funkciója és rendeltetése kétségkívül korrelál a munkaidő-irányelv 1. cikk (1) (egészségvédelem) és (2) bekezdésével (éves szabadsághoz való jog), ugyanakkor pedig organikus részét képezi az Európai Unió Alapjogi Charta (a továbbiakban: Charta) szolidaritási (ebben az értelemben: munkajogi) fejezetében foglalt 31. cikke, amely az igazságos és tisztességes munkafeltételekről szól. Mindezen kapcsolódási pontok mellett maga a munkaidő-irányelv is kiemelten foglalkozik a fizetett szabadsághoz való alapvető joggal, amely az univerzális munkajogi sztenderdeknek is részét képezi (132. számú módosított ILO egyezmény a fizetett éves szabadságról). Az EUB C-120/21. számú LB kontra TO ügyben 2022. szeptember 22-én hozott ítélete tovább erősíti ezen alapvető szociális funkciójú munkavállalói jog garanciális jellegét. Az EUB ugyanis a fizetett szabadság rendeltetésével alapesetben ellentétes pénzbeli megváltásról, illetőleg a fizetett szabadsághoz való jog tagállami jogban szabályozott esetleges elévülési szabályairól rendelkezik. Az ítélet összességében a Charta 31. cikkével és a munkaidő-irányelv 7. cikkével ellentétesnek ítéli az olyan tagállami szabályozást, amely lehetővé teszi bizonyos idő elteltével a munkavállaló fizetett szabadsághoz való joga érvényesíthetőségének elévülését abban az esetben, ha az adott időszakban a munkáltató nem tett meg mindent a munkavállaló tényleges jogérvényesítési lehetőségének biztosítása érdekében. A korábban említettekkel így megerősíthető azon összefüggés, amely a szabadság és annak kiadása jelentette alapvető szociális érdek és feltétlenül érvényesíthető munkavállalói jogosultság. Mindez a munkaidő-szabályozás generális szintjén is megjelenik (munkahelyi egészségvédelem, pihenéshez való jog, emberi méltóság védelme stb.). A következőkben ezen európai bírósági ítélet összefoglalása, rövid analízise és annak a magyar munkajogra gyakorolt potenciális hatása olvasható.

  1. A döntés alapjául szolgáló tényállás
  2. A német bíróság döntése és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
  3. Az EUB ítélete
  4. Az EUB ítéletének jelentősége
  5. Következtetések a magyar munkajogra nézve
    5.1. A szabadság elévülése a magyar jogban
    5.2. A ki nem adott szabadság további jogkövetkezménye – a pihenéshez való jog sérelme mint sérelemdíjra alapot adó mulasztás
  6. Összegzés
A további tartalom megtekintéséhez előfizetési jogosultság szükséges. Kérjük . Még nem előfizetőnk? Fizessen elő!