Sipka Péter A munkáltatói kárfelelősség elmélete és gyakorlata című monográfiája 2021-ben a HVG-ORAC Kiadó gondozásában jelent meg.^[1] A szerző a művében arra vállalkozott, hogy a munkáltatói kárfelelősség hazai szabályait komplex módon, elméleti és gyakorlati megközelítésből vizsgálja. A kutatás során a szerző a munkáltató munkajogi, munkavédelmi jogi és társadalombiztosítási jogi felelősségére vonatkozó szabályokat és az ahhoz kapcsolódó esetjogot széles körben vonja be a vizsgálódás körébe, amellyel hiánypótló elemzést nyújt a hazai munkajogtudományban.

1. A téma relevanciája
2. A téma kifejtése
3. Összegző gondolatok

1. A téma relevanciája

Jelenleg egy munkabalesettel összefüggésben a munkáltató felelőssége egyszerre több aspektusból is felmerülhet. Egyrészt a munkavállaló a „klasszikus” munkajogi szabályok alapján kártérítési igénnyel léphet fel a munkáltatóval szemben, amely eljárás során a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályai szerint felel. Másrészt a baleset miatt a munkáltatóval szemben a munkavédelmi hatóság közigazgatási eljárást kezdeményezhet, s ennek keretében a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Mvt.) joghátrányait alkalmazhatja. Harmadrészt a munkáltatóval szemben a társadalombiztosítási szerv megtérítési igénnyel léphet fel a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) alapján, amennyiben a baleset vagy a megbetegedés annak a következménye, hogy ő vagy megbízottja a reá nézve kötelező munkavédelmi szabályokban foglalt kötelezettségének nem tett eleget, illetve ha ő vagy alkalmazottja (tagja) a balesetet szándékosan idézte elő. Mivel a munkajog, a munkavédelmi jog és a társadalombiztosítási jog mind saját jogi fogalmakkal és feltételrendszerrel operál, így a felelősség megítélésekor az egyes eljárásokban eltérő kérdéseken van a hangsúly.

A munkáltatói felelősség szempontjából a másik vizsgálatra érdemes körülményt a polgári jogból az Mt.-be átemelt jogi fogalmak munkajogi alkalmazhatósága, illetve annak problematikája jelentik. Az Mt. kodifikációja során a polgári jogból átemelt fogalmak (előreláthatóság, ellenőrzési kör) a törvény hatálybalépését követő években okoztak belső bizonytalanságot egyes bíróságokon, és – bár a kártérítés terén az ítélkezési gyakorlat mostanra már többnyire kiforrottnak mondható – a mai napig vannak vitára okot adó értelmezések.

Sipka Péter felveti továbbá, hogy az is új problémát jelent, hogy az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény a bírói döntések egy részét olyan erővel ruházta fel, amelyet más bíróságoknak kötelező erővel figyelembe kell venniük. Emiatt a precedensértékű ítéletek fokozott jelentőséggel bírnak, amelyek bemutatására a szerző nagy hangsúlyt fektet. Ezen ítéletek körében kiemeli, hogy azok egyre lakonikusabb formában jelennek meg, így a döntések esszenciális tartalmának feltárásához az alsóbb bíróságok érvelését is érdemes vizsgálni.

2. A téma kifejtése

A könyv első, bevezetést követő fejezete (II. fejezet) a három jogág találkozásának kapcsolódási pontjait és problematikáját mutatja be. A munkajog, a munkavédelmi jog és a társadalombiztosítási jog egymástól elkülönült szemléletet hordozva, különböző fogalmak alapján, eltérő célok mentén szabályoz. A munkajogi kártérítés a magánjogi viszonyokra jellemző tulajdonságokkal a munkáltató és a munkavállaló közötti jogviszonyból eredő jogokat és kötelezettségeket rendszerezi, aminek alapján a munkavállaló a kártérítés eszközével érvényesíthet igényt a munkáltatóval szemben. A munkáltató felelőssége főszabály szerint szigorú, objektív felelősség, ami szerint a munkáltató csak szűk körben mentesülhet a munkáltatói kárfelelősség alól. A mentesülés esetein kívül a jogi szabályozás ismeri a felelősség alóli részleges mentesülés és a kármegosztás eseteit is, amely szintén csökkenti a megtérítési kötelezettség terjedelmét.

A munkavédelmi szabályozásban a viszonyrendszer a munkavállalótól lényegében elkülöníthető, hagyományos kárkötelmi jogviszony helyett ebben az esetben a munkáltató és az állam közötti relációban vizsgálják azt, hogy megfelel-e a munkáltató az állam által előírt szabályoknak. A két oldal közötti kapcsolat közjogi jellegű, hiszen a munkavédelmi hatóság a munkavédelemhez fűződő össztársadalmi érdek érvényesítése céljából kényszeríti ki a munkáltatótól a munkavédelmi normák betartását. Fontos megjegyezni, hogy az Mvt. által használt munkáltató és munkavállaló fogalom az Mt.-ben lévőnél szélesebb kört ölel fel, tehát a törvény személyi hatálya lényegesen tágabb az Mt.-ben alkalmazottnál. Ha a munkáltató e jogviszonyban megsérti a vonatkozó szabályokat, akkor vele szemben a hatóság az Mvt. 82. §-ában rögzített szankciókat alkalmazza.

A társadalombiztosítás a két jogághoz képest egy újabb megközelítési szempontrendszert alkalmaz. A biztosítási jogviszony a biztosított és a biztosító között jön létre, azonban ennek alapját főszabály szerint a biztosított és a foglalkoztató közötti jogviszony teremti meg. Azzal egyidejűleg törvény alapján keletkezik, amely érvényesítése érdekében a foglalkoztatót terhelik a jogszabályban megállapított kötelezettségek. A jogviszony célja az egészség megőrzéséhez, helyreállításához és az egészségi állapot javításához szükséges egészségügyi ellátás, a foglalkoztatottak betegsége miatt kieső jövedelem részleges pótlására a kötelező egészségbiztosítás ellátásainak, valamint azok igénybevételi lehetőségeinek biztosítása. Tehát tisztán közjogi elemeket tartalmaz, amelyek funkciójukat tekintve túlmutatnak a sérültek kártalanításának, kompenzációjának célján. Ebben a relációban tehát a munkáltatónak (foglalkoztatónak) elvileg kisebb szerep jut, azonban az Ebtv. 67. § (1) bekezdése előírja a foglalkoztató megtérítési kötelezettségét. Ebből ered a kapcsolódási pont, miszerint az üzemi balesetből fakadó gyógyítási költségek megfizetése iránt az egészségbiztosítási szerv igénnyel lép fel a munkáltatóval (foglalkoztatóval) szemben, amikor is a foglalkoztatót terheli az a kötelezettség, hogy bizonyítsa, eleget tett a munkavédelmi szabályoknak. Az eljárásban tehát hangsúlyosan szerepet kapnak a munkavédelem előírásai is, hiszen a munkáltató számára ezek mentén vezet az út a mentesüléshez, jóllehet a társadalombiztosítási és a munkavédelmi fogalomrendszerek nem fedik tökéletesen egymást.

Mindezekhez kapcsolódik, hogy a munkajogi kártérítésben megjelenő előreláthatóság mind a munkavédelemben, mind pedig a társadalombiztosításban ismeretlen fogalom. Ez egyúttal azt is eredményezheti, hogy egy kártérítési perben a munkáltató sikeresen mentesül a felelősség alól, míg a munkavédelmi és a társadalombiztosítási perekben az eltérő koordinátarendszer miatt erre nincs lehetősége.

A III. fejezetben a munkajogi, a munkavédelmi és a társadalombiztosítási felelősség részletes szabályait a szerző a jogtudomány elméleti megközelítéseit alkalmazva mutatja be.

A munkáltató munkajogi felelőssége körében Sipka Péter bemutatja a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) és a hatályos Mt. szabályait egyaránt. Az 1992. évi Mt. és az Mt. a munkajogi felelősség feltételei tekintetében azonos módon szabályoz, a felelősség alóli mentesülés, valamint a kármegosztás körében azonban a jogalkotó látszólag lényeges változtatásokat eszközölt. Az 1992. évi Mt. alapján a felelősség alóli mentesülésnek két esetköre volt. Az első esetben a működési körön kívül eső, elháríthatatlan ok esetén mentesülhetett a munkáltató a kártérítési felelősség alól, míg a második esetben akkor, ha a kárt kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása idézte elő. Az első fordulat értelmezését a bírói gyakorlat annyira kiterjesztette, hogy a munkáltató felelősség alóli mentesülésére gyakorlatilag sohasem kerülhetett sor. E körülményre tekintettel az Mt. kodifikációjakor a jogalkotó a működési kör kifejezést az ellenőrzési kör intézményére cserélte, amely általános jelentéstartalmából is érezhetően egy szűkebb kategóriát jelent. Az ellenőrzési kör mellett azonban egy új konjunktív feltétel is megjelent, az előreláthatósági klauzula.

Az előreláthatósági klauzula egy a magánjogban megjelenő kockázattelepítési klauzula, melynek célja az, hogy a felelősséget az észszerűen és ténylegesen előrelátható, racionális káreseményekre és károkra korlátozza. E szabályt a jogalkotó két ponton is beépítette az Mt. munkáltatói kárfelelősségi szabályrendszerébe. Egyrészt a felelősség alóli mentesülésnél, másrészt a kármegosztásnál jelenik meg az előreláthatósági szabály. Az intézmény munkajogi alkalmazhatóságával kapcsolatban számos aggály merült fel, és merül fel mind a mai napig a jogirodalomban. A szerző a művében áttekinti ezeket az aggályokat, és azokra megoldási alternatívákat kínál.

A szerző részletesen foglalkozik a működési kör és az ellenőrzési kör kategóriájának különbségeivel is. A működési kör kategóriája a munkáltató kockázati körébe sorolta a működésével, tevékenységével összefüggésben felmerült valamennyi káreseményt. A jogalkotói akarat egyértelműen e szabály szűkítését célozta az ellenőrzési kör szabályának beépítésével, amely a munkáltatói kárkockázatot a ténylegesen befolyásolható körülményekre kívánta szűkíteni. Az elmúlt időszakban azonban több olyan releváns döntés született, amely kiterjesztette az ellenőrzési kör kategóriáját a tényleges befolyásolási zónán kívüli kockázatokra.

Az egyes jogintézmények bemutatása során a szerző részletesen elemzi a Kúria releváns KMK-véleményeit és a kártérítési ügyekkel foglalkozó joggyakorlatelemző-csoport összefoglaló véleményét:

• a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelősségének egyes kérdéseiről szóló 2016.El.JGY.E.1. sz. Összefoglaló véleményt,
• a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményei egyes kérdéseiről szóló 6/2016. (XI. 28.) KMK véleményt,
• a munkáltatónak a munkavállalója egészségi állapotában bekövetkezett károkért fennálló felelőssége egyes kérdéseiről szóló 1/2018. (VI. 25.) KMK véleményt és
• a munkáltató egészségkárosodásért fennálló kártérítési felelőssége összegszerűségének egyes kérdéseiről szóló 3/2018. (IX. 17.) KMK véleményt.

A könyv IV. fejezete a munkavédelmi felelősség szabályait mutatja be. A munkavédelem nemzetközi jogi és európai uniós jogi vetületeinek ismertetését követően a szerző a munkavédelem hazai szabályrendszerét elemzi. Álláspontom szerint a fejezet legértékesebb része a munkavédelmi és munkajogi felelősségi formák találkozásával kapcsolatos problematika bemutatása és elemzése. A fejezet utolsó szerkezeti egysége az elemzés körébe vonja a társadalombiztosítási felelősség (megtérítési kötelezettség) szabályait, majd vizsgálja a három jogág szabályainak viszonyrendszerét.

Sipka Péter kiemeli, hogy munkáltató oldaláról felmerülő helytállási kötelezettség az Mt.-n alapul, amely polgári jogiasabb szemléletet képvisel az 1992. évi Mt. szigorú törvényi szabályozásánál. Ezzel szemben a munkavédelem területén mind az Mvt. szellemisége, mind pedig a jogszabály hátterét képező, nemzetközi dokumentumok – elsősorban a prevenció biztosítása végett – rendkívül szigorú, vétkességet és kimentést lényegében nem vizsgáló elvárásokat jelenítenek meg, ami már eleve ellentétet szül az enyhülő munkajogi normákkal. Ehhez társul még az a társadalombiztosítási elv, amely üzemi baleset és foglalkozási megbetegedés esetén a munkáltató egyébként sem elhanyagolható mértékű felelősségét kiterjeszti a balesettel összefüggésben felmerülő költségek megfizetésére.

A könyv V. fejezete a III. és IV. fejezet elméleti megközelítéseit meghaladva és kiegészítve, részletesen bemutatja a munkajogi, munkavédelmi jogi és társadalombiztosítási jogi felelősség releváns esetjogát. E fejezet olyan gyűjtést és kutatást tartalmaz, amely egyértelműen unikális a hazai munkajogban. A szerző komoly kutatómunkával megvizsgált lényegében minden, a téma szempontjából érdeklődésre számot tartó ítéletet.

A szerző a munkajogi kárfelelősséggel kapcsolatos esetjog kapcsán hangsúlyozza, hogy megállapítható az, hogy a munkaviszonnyal összegfüggés tényállási elemét a bíróságok kiterjesztően értelmezik, és a távolabbi okozati összefüggés is elegendő a munkavállaló pernyertességéhez. A munkavállalók szemszögéből a kár bizonyítása mellett a legkritikusabb pont az elévülés vizsgálata. A tárgyalt ítéletek között ugyanis számos olyan eset volt, amelyekben az egyébként teljesen megalapozott munkavállalói igényt e jogcímen utasították el. Sipka Péter kiemeli, hogy az is egyértelműen kitűnik az esetjogból, hogy nem csak a munkáltató magatartásából vagy mulasztásából fakadó körülmények alapozhatják meg a kárfelelősséget. A bíróság a munkáltatói tevékenységgel összefüggő, a munkáltatón kívüli tényezőket is sokszor a munkáltatónak tudja be. A szerző azokat az ítéleteket tartja leginkább aggályosnak, amelyekben az egyébként nem jogellenes munkáltatói intézkedés eredményeként fellépő stresszhatás vagy pszichés állapotrosszabbodás miatt történik elmarasztalás, hiszen e körben a munkáltató még védekezni sem tud, mivel ezek a munkavállalókban lezajló lelki folyamatok előre nyilvánvalóan nem kalkulálhatók. Árnyalja ugyanakkor a kérdést az, hogy – az esetjog alapján – önmagában a munkahelyi stresszhelyzet nem jelent jogellenességet. A szerző az elemzésében részletesen vizsgálja a stressz jogi megítélését annak aspektusából, hogy a munkahelyi stressz miatti felelősség valamint az egészséges és biztonságos munkafeltételek megteremtésére vonatkozó munkáltatói kötelezettség hogyan egyeztethető össze.

A társadalombiztosítási perek tapasztalatai körében a szerző megállapítja, hogy e perek mind egészségkárosodással járó káreseményekre vonatkoznak, és e jogvitákban a társadalombiztosítási szerv az ellátás költségeit kívánja érvényesíteni a munkáltatón, az Ebtv. 67. §-a alapján. Az esetjogból látható, hogy a munkáltatók az igény összegszerű részét többnyire nem vitatják. Ez alól természetesen az az eset képez kivételt, amikor a sérült az orvosi utasításokat nem tartja be, és emiatt többletköltség keletkezik. Ez a munkáltatói oldalról nem tekinthető átgondolt pereskedési stratégiának, hiszen a megtérítési igény összegszerűségét a társadalombiztosítási szervnek kell igazolnia, ennek hiányában pedig a követelés nyilvánvalóan nem lehet alapos.

A szerző hangsúlyozza, hogy a társadalombiztosítási perek alapján megállapítható, hogy az ítélkezés nem egységes. Az egyik oldalról a közigazgatási hatóságok döntéseiben nagyfokú, néha indokolatlan szigor jelenik meg, amely lényegében nem fogad el kimentési okot. A másik oldalról a bíróságok a munkáltató mentesülését esetenként kimondják, sőt hivatkozási alapként megjelenik a „józan ész” és az „életszerűség” is hivatkozási alapként.

A társadalombiztosítási ítéletek fogalomrendszere eltér a korábbi fejezetekben bemutatott ítéletekétől, például a munkáltató „ellenőrzési köre” más jelentéstartalmat kap, hiszen több ítélet is akként foglal állást, hogy ez egyfajta észlelési-cselekvési lehetőséget jelent, amely mérlegelésekor a bíróság figyelembe veszi a konkrét helyszínt, a munkáltató korábbi utasításait és a munkáltató erőforrásait is.

A monográfia a szerző végső következtetéseivel zárul. Sipka Péter kiemeli, hogy a három vizsgált jogterület távlati célja közös: a munkavállaló egészségvédelme és a káresemények elkerülése. A három terület azonban e célt más-más jogi eszközökkel és feltételrendszerrel hivatott szolgálni. A jogszabályi környezet ilyen felépítése egyúttal azt is eredményezi, hogy a három területnek megközelítőleg azonos „mértékegység” szerint kell(ene) működnie. Az Mt.-vel megjelenő, a kimentést szélesebb körben megengedő szemlélet nem segíti elő az elsődleges távlati cél elérését, hiszen a felelősség szintje az egyik oldalon csökkent, míg a másik két részen változatlan maradt.

Az Mt. felelősségi rendszerének újraszabályozása, valamint a Polgári Törvénykönyvvel való szorosabb kapcsolat a munkajog magánjogiasodását vonja maga után. Problémaként jelenik meg, hogy az alapvetően kötelmi jellegű munkajogi viszonyokban a munkáltatóra deliktuális jellegű felelősségi formát telepít, amely ebben a formájában idegen a munkajogtól. Mindemellett a munkavállalói oldalon a felróhatóság és a vétkesség egyidejű bevonásával indokolatlan változásokat eszközöl. Ez nem segíti elő a három jogterület szabályainak együttes érvényesülését. A jelenleg hatályos rendszer a szerző szerint nem koherens. Az Mt. több olyan definíciót is alkalmaz, aminek a tartalmát ténylegesen a bírói gyakorlat alakította ki, emiatt nem kellően egzakt. A részben gazdasági szempontokkal, részben a megváltozott kockázattelepítési elvekkel indokolt módosítást azonban nem követte a jogszabállyal rendkívül szoros viszonyban álló Mvt. és az Ebtv. sem.

Az Mt. a kártérítés területén korábban alkalmazott fogalomkészlet átalakításával kitágította az utat a bírói jogértelmezés számára. A joggyakorlat új iránya eredményeképpen jogalkotói útmutatás hiányában határozták meg a bíróságok azt, hogy a korábbi működési körhöz képest az ellenőrzési kör mennyiben jelent szűkítést, azaz hol van az a határ, ahol még a munkáltató felel a kárért, és az új fogalom alapján hol lép be a mentesülés. A bíróságok a fogalom értelmezésekor igyekeztek a korábbi gyakorlathoz közelíteni. A bíróságok számára ebben a helyzetben az értelmezés útját a munkajog alapelveinek és az egyes jogintézményeknek alapvetően munkavállalót védő rendeltetése mutatja meg. A munkajogi kártérítési szabályok fő célja nem a munkáltató gazdasági érvényesülésének biztosítása és a versenyképesség javítása – szemben a jogalkotói céllal –, hanem a gyengébb fél védelme és az egészséges munkafeltételek megteremtése.

3. Összegző gondolatok

Összességében elmondhatom, hogy Sipka Péter egy egyedi, és bár a hazai munkajogi irodalomban ismert, de a szerzőre jellemző alapossággal és részletességgel kevéssé feldolgozott témát mutat be. A mű egyértelműen tartalmas és hasznos olvasmány mind az elméleti, mind a gyakorlati szakemberek számára, és átfogó képet nyújt a munkáltatói felelősség hazai szabályrendszeréről. Számomra különösen értékes rész volt az esetjog rendkívül széles feltárása és elemzése, amely az esetek és jogviták viszonylag nagy száma miatt meglehetősen ritka a munkáltatói felelősség körében.

^[1] SIPKA Péter: A munkáltatói kárfelelősség elmélete és gyakorlata. HVG-ORAC, Budapest, 2021.