A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 208. §-a szerinti vezető állású munkavállaló (a továbbiakban: vezető) jogállásának legmarkánsabb vonását az Mt. 209. § (1) bekezdésében foglalt szabály tartalmazza. Ezen jogszabályhely értelmében a vezető munkaszerződése az Mt. Második Részében foglalt rendelkezésektől – az Mt. 209. § (2) és (3) bekezdésében meghatározott kivételektől eltekintve – eltérhet. Mivel az Mt. 209. § (2) és (3) bekezdésében foglalt kivételek meglehetősen szűk körűek, az eltérés lehetősége szinte korlátlannak tűnik. Így például jogszerűnek látszik a vezető díjazásának akár teljes mellőzése, napi huszonnégy órás munkaidő kikötése, a szabadságra való jogosultságának kizárása, a kártérítési felelősségének vétkességtől független meghatározása, és a meglepő példák sora még folytatható. Az Mt. hatálybalépését követően sem a jogirodalomban, sem a joggyakorlatban nem fogalmazódott meg az említett szabály értelmezésének további szűkítése (a kivételek oldaláról nézve bővítése), noha egyöntetű volt az a vélemény, miszerint az Mt. 209. § (2) és (3) bekezdésében megjelölt kivételek korántsem tekinthetők teljes körűnek. Másként fogalmazva: nem ismert olyan kidolgozott és megalapozott vélemény, amely dogmatikai alapon meghatározta volna azokat, az Mt. 209. § (2) és (3) bekezdésében nem említett kivételes szabályokat, amelyektől a vezető munkaszerződésében (például az alapelvekből levezetve) sem megengedett az eltérés. Ugyanakkor a Kúria 2018-ban két közzétett döntésében is értelmezte a szóban lévő szabályokat, és a 2. alcím 1. pontjában ismertetendő határozataiban elvi éllel állást foglalt a vezetői munkaszerződés lehetséges tartalmát érintően. E döntések közül a 2. alcím 1. pont a) alpontja alatt ismertetett kúriai határozat már élénk és kritikus szakmai visszhangot váltott ki.[1] Előrebocsátom, nem kívánok ebben a vitában határozottan állást foglalni, egyszerűen azért, mert mindkét álláspontot védhetőnek vélem. Ugyanakkor indokolt annak a vizsgálata, miszerint az előzőekben hivatkozott kúriai döntés mennyiben befolyásolja a gyakorlatot, még pontosabban: mennyiben korlátozza a vezető munkaszerződésének lehetséges tartalmát. Ezt a vizsgálódást négy lépésben végzem el.
a) A legegyszerűbb feladat az Mt. 209. § (2)–(3) bekezdésében meghatározott azon szabályoknak a felsorolása, amelyektől kifejezetten tiltja az Mt. az eltérést (1. alcím 1. pont).
b) Másodjára tisztázni szükséges, hogy melyek azok a szabályok, amelyek ugyan nem szerepelnek az Mt. 209. § (2)–(3) bekezdésében, de jogértelmezéssel kizárható az ezektől való eltérés jogszerű lehetősége (1. alcím 2. pont). Ez az elemzés már kétségkívül tartalmaz szubjektív elemeket.
c) Ezt követően szükséges azoknak a szabályoknak a katalógusát meghatározni, amelyektől a Kúria fentebb hivatkozott jogértelmezése alapján sem megengedett az eltérő megállapodás, azaz az Mt. Második Rész egyes fejezeteinek végén eltérést nem engedőként meghatározott szabályok számba vétele (2. alcím 3. pont). E körben indokoltnak vélem a munkajogi kógencia sajátos jellegére való utalást is (2. alcím 4. pont).
d) Végül a b) és c) alatti szabályok egybevetésével határozható meg, hogy ténylegesen mennyiben korlátozó jellegű a Kúria jogértelmezése (2. alcím 3. és 5. pont). Könnyű belátni, hogy ha az eltérés e két szabálycsoport között nem releváns (azaz jelentős mértékben fedik egymást), a Kúria jogértelmezése nem igazán minősíthető korlátozónak, míg ellenkező esetben értelemszerűen ennek az állításnak is az ellenkezője igazolható.
- Az Mt. 209. § (1)–(3) bekezdésének lehetséges értelmezése(i)
- A Kúria két döntése és azok hatása a vezetői munkaszerződés tartalmára
- Rövid összegzés