Munkajog
Főoldal > A munka világa > Az Mt. 66. § (8) bekezdésének c) pontja a koronavírus tükrében

Az Mt. 66. § (8) bekezdésének c) pontja a koronavírus tükrében

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 66. § (8) bekezdés c) pontjának nincs még kiforrott, egységesnek mondható bírói gyakorlata. A koronavírus miatt elrendelt veszélyhelyzet és a járvánnyal kapcsolatos intézkedések időszerűvé tették a törvényhely alkalmazási körének vizsgálatát. A kérdést érintő vitaindítás és a reményeim szerint kibontakozó szakmai gondolatcsere azért is különösen aktuális, mert a járványra hivatkozó munkaviszony-megszüntetések nyomán várhatóan indulnak majd olyan munkaügyi perek, amelyek eldöntésekor a bíróságoknak állást kell foglalniuk az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontjával és annak koronavírus miatti alkalmazhatóságával kapcsolatban. Ezek a munkaügyi perek várhatóan a járvány elmúlta után érnek majd az ítélethozatal szakaszába, így tanulságos lesz, hogy a bíróságok miként tekintenek vissza a pandémia időszakára, és minek tulajdonítanak jelentőséget a koronavírus utáni helyzet (például a hosszú távú kihatások) ismeretében, esetleg egy második hullám vészjósló közeledtét érzékelve.

Mindazonáltal a pandémia által felszínre hozott jogi dilemma vizsgálata a járványhelyzeten túlmutató tanulságokkal is szolgálhat a jogalkotó feltehető szándékára és a szóban forgó törvényhely lehetséges alkalmazási körére nézve. Jelen tanulmány alapvetően arra keresi a választ, hogy a járvány miatti bevételcsökkenés, illetve az erre tekintettel végrehajtott forrásfelszabadítás jogszerű indoka lehet-e a határozott idejű munkaviszony felmondással történő megszüntetésének.

  1. A határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondása mint kivételes lehetőség
  2. Az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja szerinti elháríthatatlan külső ok
  3. A koronavírus és az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja
  4. Lehetséges szempontok a bíróságok eseti mérlegeléséhez
  5. Összegző megállapítások

1. A határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondása mint kivételes lehetőség

Az Mt. a határozott időre szóló munkaviszony munkáltatói felmondással történő megszüntetését csupán kivételes esetekben teszi lehetővé. A jogszabály 66. § (8) bekezdése tételesen rögzíti azokat az okokat, amelyekre a munkáltató felmondását alapíthatja. A munkáltatót természetesen indokolási kötelezettség terheli, és – az Mt.-vel, valamint az MK 95. számú állásfoglalással összhangban – érvényesül az indok valós, világos és okszerű voltával kapcsolatos követelmény is.

Az alábbiakban az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontjának értelmezését kísérlem meg a koronavírus miatti veszélyhelyzet speciális viszonyaira figyelemmel. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a határozott idejű munkaviszony felmondással történő megszüntetésére okot adó elháríthatatlan külső ok nem csupán egy világjárvány lehet, hanem egyéb olyan vis maior helyzetek (például egyéb okból elrendelt veszélyhelyzet, rendkívüli állapot stb.) is előfordulhatnak, amelyek ugyancsak az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontjának alkalmazására kényszerítik a munkáltatót. A hivatkozott jogszabályhely koronavírus-specifikus vizsgálata tehát általános tanulságokkal is szolgálhat arra nézve, hogy milyen szándék vezethette a jogalkotót, amikor megteremtette a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondásának kivételes lehetőségét.

Összességében elmondható, hogy a vizsgált jogszabályhelynek nincs még kiforrott bírói gyakorlata, és a szakirodalomra támaszkodva sem állapítható meg teljes biztonsággal a szóban forgó felmondási ok alkalmazási köre. Ez abból is eredhet, hogy viszonylag ritkán adódik a munkáltatók működése során olyan elháríthatatlan külső ok, amely ne lenne besorolható a 66. § (8) bekezdésének egyéb pontjai, különösen az a) pont alá,[1] illetőleg amely miatt a határozott idejű munkaviszony fenntartása valóban lehetetlenné válna. Figyelemre méltó, hogy a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.), vagyis a régi Mt. csak implicit módon tette lehetővé a határozott időre szóló munkaviszony munkáltatói rendes felmondással történő megszüntetését.[2] A munkáltatónak jogában állt a törvénytől eltérő megszüntetési módot alkalmazni, ám ebben az esetben előre ki kellett fizetnie a határozott időből hátralévő részre járó átlagkeresetet.[3] Ehhez képest az új Mt. lényeges változást hozott, hiszen most már van lehetőség a határozott idejű munkaviszony munkáltatói felmondással történő megszüntetésére, de csupán a törvényben írt, kivételesnek tekinthető esetekben.

Fotó: Rátkai Ildikó ügyvédnő

2. Az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja szerinti elháríthatatlan külső ok

A koronavírus-járvány hosszú idő óta először hozta felszínre a vis maiorral kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdéseket. Vajon önmagában a pandémia, vagy csupán az emiatt elrendelt intézkedések minősülnek elháríthatatlan külső oknak? Ki és mennyiben, mely szerződéses, vagy egyéb kötelezettségek kapcsán hivatkozhat a járványra? Ez csupán néhány példa azon dilemmákra, amelyekkel a jogászoknak és a piaci szereplőknek egyaránt szembesülniük kellett, és amelyek kapcsán még csak álláspontok körvonalazódnak.

Mielőtt az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontját kifejezetten a koronavírus tükrében alaposabban is megvizsgálnánk, célszerű egy pillantást vetni a szóban forgó törvényhellyel kapcsolatos eddigi jogalkalmazói viszonyulásra, amely annak ellenére támpontul szolgálhat, hogy egyelőre igencsak ingatag esetjogi alapon nyugszik.

A Mt.-hez fűzött kommentár konkrét jogesetre nem utal, és csupán annyit emel ki, hogy az elháríthatatlan külső ok fogalmát a jogszabály az állásidővel kapcsolatban is használja, de közelebbi meghatározást ott sem tartalmaz. A törvénymagyarázat szerint a két feltételnek együttesen kell teljesülnie, vagyis „az oknak előre nem láthatónak és olyannak kell lennie, amelynek az elhárítására a munkáltató részéről objektíve nincs lehetőség”.[4] A jogszabály tehát olyan körülmények fennállását követeli meg, amelyek a munkavállaló további foglalkoztatását kizárják. A munkáltató működésével összefüggő ok (tehát például egy üzlet saját döntésen alapuló bezárása) főszabály szerint nem alapozhatja meg a határozott idejű munkaviszony munkáltatói „rendes” felmondással történő megszüntetését, mert az Mt. külső, vagyis a munkáltató működési körén kívül eső ok fennálltát követeli meg. Sem a jogszabály, sem az esetjog nem nyújt eligazítást arra nézve, hogy milyen objektív ismérvek mentén határolható el egymástól a munkáltató működésével összefüggő és a munkáltató működési körén kívül eső ok. Kérdés például, hogy egy külső körülmény hatására szükségessé váló belső átalakítás (például létszámcsökkentés, átszervezés, munkakörmegszüntetés) vezethet-e jogszerűen a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondásához. Álláspontom szerint ebben a körben annak van jelentősége, hogy a külső körülmény mennyire tartozik a rendes üzleti kockázat körébe, és milyen mértékben hat kényszerítőleg a munkáltatóra. Egy adott piaci szegmens beszűkülése és a munkáltató pénzügyi helyzetének emiatti megrendülése általában nem teljesíti a jogszabály támasztotta követelményeket, mert a piaci változások – bizonyos határok között – a normál üzleti kockázat körébe tartoznak. A munkáltatótól elvárható, hogy a piaci folyamatokra figyelemmel alakítsa ki munkaszervezetét, és ne azokra hárítsa a kedvezőtlen változás terheit, akik irányában határozott időre elköteleződött. „Ha viszont az üzlet működése valamilyen természeti okból (például mert leég) válik lehetetlenné, az erre alapított felmondás a határozott időre alkalmazott munkavállaló esetében is jogszerű lehet.”[5]

3. A koronavírus és az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja

A koronavírus sem önmagában tartozik az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontjának hatálya alá, hanem kizárólag akkor vezethet a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondásához, ha objektíve lehetetlenné teszi az adott munkavállaló további foglalkoztatását. A járvány idején közölt felmondások nyomán induló munkaügyi perekben abban a kérdésben kell majd a bíróságoknak állást foglalniuk, hogy szükséges-e munkáltatónak a koronavírussal összefüggő bevételcsökkenést igazolnia, vagy pedig az is elegendő, ha a járvány hátrányos következményeinek enyhítése céljából a munkáltató ténylegesen forrást kénytelen felszabadítani, és ezért válik lehetetlenné az adott munkaviszony fenntartása. A gyakorlatban ugyanis előfordultak arra alapozott felmondások, hogy a munkáltatónál forrásfelszabadítás szükséges, amely a koronavírus-járvány jelenlegi és jövőben várható következményeinek kivédésére biztosít anyagi mozgásteret, és amely egyszersmind a feladatellátás racionalizálását is megköveteli annak érdekében, hogy csak azon munkavállalók legyenek a jövőben foglalkoztatva, akik a megváltozott működési körülmények között nélkülözhetetlenek. Ilyen esetekben tehát gyakorlatilag átszervezést, létszámcsökkentést, munkakör-megszüntetést hajt végre a munkáltató a koronavírusra mint kényszerítő körülményre hivatkozva. Mindenképpen le kell szögezni, hogy a koronavírust ürügyül használó, de abból nem szükségképpen következő felmondás természetesen a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe ütközik, így jogellenes. Ezzel szemben a koronavírus miatt veszélybe került működőképesség megőrzéséhez szükséges forrásfelszabadítás nézetem szerint lehet indoka a határozott idejű munkaviszony munkáltatói felmondással történő megszüntetésének, de ehhez az is szükséges, hogy a felmondás az általános észszerűség jegyében illeszkedjék a munkáltató által a működőképesség fenntartása érdekében tett egyéb intézkedések sorába. Esetleg annak vizsgálata is szóba jöhet, hogy a munkáltató valóban számolhatott-e azzal, hogy a vírus miatt a közeli jövőben gyorsan mozgósítható anyagi forrásokat igénylő kiadásai fognak felmerülni, és ezért volt szükséges a költségmegtakarítás. E körben a vizsgálat objektív eszközei természetesen korlátozottak, ezért elsődlegesen magának a munkáltatónak fűződik érdeke ahhoz, hogy – egyfajta önigazolásként – az illetékes törvényszék munkaügyi kollégiuma elé tárja a gondoskodó forrásfelszabadítást utóbb legitimáló körülményeket. Azért sem látom célszerűnek ebben a körben a munkaügyi perben eljáró bíróságok túl mélyreható vizsgálatát, mert a koronavírus mint vis maior teljességgel kiszámíthatatlan, vagyis egyáltalán nem bizonyos, hogy az a kiadás, amelyre a munkáltató előzetesen forrást különít el, utóbb valóban fel is merül. Önmagában tehát abból, hogy a kockázatként értékelt esemény mégsem következett be, nem volna méltányos visszamenőlegesen a felmondás jogellenességére következtetni, mert ezzel azt vonnánk kétségbe, hogy a munkáltatónak jogában áll (sőt kötelessége is) felelősen gazdálkodni. Ez a szemléletmód ad absurdum oda is vezethetne, hogy akaratlanul azoknak a munkáltatóknak a magatartását díjaznánk, akik a felelősségteljes és előrelátó gazdálkodás helyett a cég „bedöntésében” és a munkavállalók lelkiismeretlen hátrahagyásában látják a kiutat a kedvezőtlenné vált piaci helyzetből.

4. Lehetséges szempontok a bíróságok eseti mérlegeléséhez

A konkrét esetekben tehát azt kell majd különös gonddal vizsgálni, hogy az eset összes körülménye alapján a koronavírus mennyiben tekinthető olyan kényszerítő körülménynek, elháríthatatlan külső oknak, amely éppen egy adott munkaviszony fenntartását teszi lehetetlenné, és nem hagy más választást a munkáltató számára. Ha tehát abból indulunk ki, hogy a koronavírus okozta bevételcsökkenés vagy a járvány miatt, a működőképesség fenntartása érdekében szükségessé vált forrásfelszabadítás elviekben jogszerű indoka lehet a határozott idejű munkaviszony megszüntetésének, akkor már csak az a kérdés, hogy a munkáltató eljárása nem ütközik-e a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe, illetőleg a joggal való visszaélés tilalmába. Ez természetesen egyszersmind okszerűségi vizsgálatot is jelent, hiszen fel kell tárni, hogy az eset összes körülménye alapján az elháríthatatlan külső ok valóban indokolja-e a határozott idejű munkaviszony megszüntetését, vagy a munkáltató csupán kihasználta a kapóra jött alkalmat arra, hogy idő előtt és következmények nélkül válhasson meg – egyéb okból elbocsátani kívánt – munkavállalójától. „A bíróság a rendeltetésszerű joggyakorlás elve alapján az alakilag jogszerűnek minősülő joggyakorlást az adott ügyben bizonyított sajátos körülmények alapján jogellenesnek minősítheti”.[6] Fentebb már utaltunk rá, hogy jelentőséggel bírnak a munkáltató egyéb intézkedései is, hiszen ezek kontextusában ítélhető meg, hogy valóban indokolt és szükséges volt-e a határozott idejű munkaviszony megszüntetése. Ha például az állapítható meg, hogy a munkáltató egyidejűleg más jogviszonyokat is felszámolt, polgári jogi szerződéseket szüntetett meg, és takarékossági intézkedéseket hajtott végre, akkor nagy valószínűséggel maga a felmondás sem visszaélésszerű, hanem a működőképesség megőrzését célzó tudatos válságkezelő akcióterv része. Ha ezzel szemben a válságra hivatkozó munkáltató egyetlen intézkedése a határozott idejű munkaviszony megszüntetése, és a külső szemlélő (adott esetben a munkaügyi perben eljáró bíróság) nem érzékel szembetűnő, közvetlen összefüggést a koronavírus és az adott munkáltató működése között, akkor a felmondás nagy valószínűséggel visszaélésszerű, így a jogellenes felmondás jogkövetkezményei fűzhetők hozzá a munkáltató terhére.

Felvetődhet, hogy köteles-e a munkáltató előzetesen megkísérelni a hiányzó források más módon történő biztosítását. Véleményem szerint valamiféle elvárt sorrendiség felállítása a munkáltatói privát autonómia elvitatásával esne egy tekintet alá, így nem megengedhető. A munkaügyi perben eljáró bíróságnak nem lehet rálátása arra, hogy a munkáltató milyen logika, szempontrendszer és kronológiai sorrend mentén kénytelen végrehajtani válságkezelő intézkedéseit, így ezen az alapon nem alkotható vélemény a felmondás jogszerűségének kérdésében. Egyedül annak lehet jelentősége, hogy fenyegeti-e a munkáltatót közvetlen veszély a pandémiával összefüggésben, és hogy a határozott idejű munkaviszony megszüntetésére egyéb, hasonló célra irányuló intézkedések környezetében kerül-e sor. Az ennél mélyrehatóbb vizsgálatnak, nézetem szerint jelentős mellékzöngéi vannak a felmerülő jogi aggályok miatt. Különösen igaz ez a magánszektorban működő munkáltatókra, akik nem költségvetési forrásból gazdálkodnak, hanem – a piaci viszonyoknak kitett, kockázatos vállalkozási tevékenységükkel – hónapról hónapra maguk teremtik elő a munkabérek fedezetéül szolgáló anyagi forrásokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a határozott idejű munkaviszony megszüntetése szempontjából valamiféle éles különbségtétel indokolt az állami és a privát szféra között, arra azonban jó példa, hogy milyen megfontolásokból merítheti létjogát a munkáltató – bizonyos keretek között – önálló döntési kompetenciája.

Kérdésként adódik, hogy köteles-e a munkáltató először azokat elbocsátani, akik ugyancsak nem nélkülözhetetlenek a működőképesség szempontjából, és akiket – szubjektív vagy objektív körülmények miatt – kevésbé érint hátrányosan a munkáltató felmondása. Ha erre igennel válaszolnánk, akkor a munkáltató privát autonómiájába engednénk korlátlan beavatkozást az ítélkező bíróság számára anélkül, hogy a vizsgálat objektív szempontrendszere adott lenne. Az egyértelműen nemleges válasz sem célravezető, hiszen ezzel a határozott idejű munkaviszonyt fosztanánk meg attól a védelemtől, amelyet a garantált időtartam jelent. Az érdekek egyensúlyának megteremtéséhez kell tehát zsinórmértéket alkotni.

Egységesnek mondható a bíróságok álláspontja abban, hogy alapvetően a munkáltató döntési kompetenciájába tartozik a munkaszervezet kialakítása és annak meghatározása, hogy a saját működése szempontjából mely munkakörök, munkavállalók nélkülözhetetlenek. Ez a jogosultság azonban a munkaszervezet kialakításakor illeti meg korlátlanul a munkáltatót, és nem akkor, amikor a már működő munkaszervezeten belül hajt végre munkavállalói jogokat érintő változtatásokat. Ez utóbbi esetben a munkáltatóval szemben már követelmény a rendeltetésszerű joggyakorlás, a jóhiszemű és tisztességes eljárás, valamint az egyenlő bánásmód elvének szem előtt tartása. Az ennél szigorúbb elvárás viszont már a munkáltatói privát autonómiát, következésképpen pedig a jogbiztonság elvét sértené.[7] A munkaügyi perben eljáró bíróság a fenti magatartási követelmények érvényesülését annyiban kérheti számon, amennyiben a munkavállaló megfelelő bizonyítékkal támasztja alá, hogy a látszólag alaki hibában nem szenvedő felmondás az eset speciális körülményei alapján a felsorolt elvek valamelyikébe ütközik.

Fotó: Rátkai Ildikó ügyvédnő

Továbbra is érvényes ugyanakkor, hogy létszámcsökkentés esetén a munkáltató jogosult eldönteni, hogy az azonos munkakörben foglalkoztatott munkavállalók közül melyiket bocsátja el, és választását meg sem kell indokolnia.[8] Vizsgálandó ugyanakkor, hogy felmondhat-e a munkáltató a határozott időre alkalmazott munkavállalónak, ha lenne olyan is, aki határozatlan idejű munkaviszonyban tölt be azonos munkakört. A kérdés úgy is feltehető, hogy amennyiben az azonos munkakört betöltő munkavállók közül a munkáltató az egyiket határozott idejű munkaviszonyban foglalkoztatja, úgy eshet-e a választása indokolás nélkül erre a munkavállalóra. Nézetem szerint az elháríthatatlan külső ok miatt ténylegesen szükségessé vált létszámcsökkentés során a munkáltató nem köteles egyik vagy másik jogviszonyt előnyben részesíteni, hanem az őt megillető szabadság jegyében, de a fentebb már vázolt korlátok között, saját belátása szerint döntheti el, hogy kinek a munkájára tart igényt a továbbiakban.

A munkaviszony fenntartása kapcsán az Mt. által megkövetelt objektív lehetetlenség körében a munkáltatónak álláspontom szerint elegendő azt bizonyítania, hogy elháríthatatlan külső ok miatt a továbbiakban nem képes az azonos munkakört betöltő munkavállalók mindegyikét foglalkoztatni, arról azonban nem kell számot adnia, hogy miért éppen a határozott időre alkalmazott munkavállalónak mondott fel.

A munkáltatót egyrészről terhelő szigorú bizonyítási kötelezettség és másrészről az őt megillető választási jog kellő érdekegyensúlyt teremt a munkajogviszony alanyai számára, így szükségtelen olyan többletkövetelmény támasztása, hogy a munkáltatónak a kiválasztást is indokolnia kelljen, ha a határozott időre alkalmazott munkavállalót bocsátja el, és a határozatlan idejű munkaviszonyt tartja fenn.

Itt érdemes megjegyezni továbbá azt is, hogy a piaci szférában a határozott idejű munkaviszony nemritkán egyfajta ideiglenes jelleget, projektszemléletet juttat kifejezésre. Azok a munkavállalók, akikkel a munkáltató tartósan tervez, jellemzően határozatlan idejű munkajogviszony keretében látják el feladataikat, és azokkal létesít a munkáltató határozott időtartamú jogviszonyt, akikre egy-egy projekt erejéig kíván támaszkodni. Általános érvényű szabálynak ez nyilván nem tekinthető, azt azonban mindenképp cáfolni látszik, hogy a munkáltatónak feltétlenül a határozott idejű munkaviszonyt kellene érintetlenül hagynia külső kényszer miatti létszámcsökkentés esetén. Itt érdemel említést az eset, amikor a konkrét projektre alkalmazott munkavállalót azért kell elbocsátani, mert a járvány miatt a projekt egyáltalán nem indul el, nem valósul meg. Ilyenkor a munkáltatónak többnyire nincsenek bizonyítási nehézségei, hiszen jellemzően maga a munkaszerződés is egyértelművé teszi, hogy a foglalkoztatásra egy konkrét munkában történő közreműködés céljából kerül sor. Ha pedig a projekt a járvány miatt elmarad, és ez a munkajogviszony létesítésekor nem volt előre látható, akkor a határozott idejű munkaviszony felmondása az Mt. 66. (8) bekezdés c) pontjára figyelemmel nyilvánvalóan jogszerű.

Természetesen nem csupán ilyenkor, hanem más esetekben is lehet jelentősége annak, hogy mikor jött létre a munkáltatói felmondással megszüntetni kívánt jogviszony. Ha a felek olyan időpontban kötöttek egymással határozott időre szóló munkaszerződést, amikor a járvány már megjelent Magyarországon, akkor a munkáltató aligha hivatkozhat arra, hogy nem látta előre a lehetséges következményeket. Miként a klasszikusan polgári jogi megállapodásoknál,[9] úgy a munkajogban is attól függ a járvány vis maior jellege, hogy a jogviszony létrejöttekor a felek előtt már ismert volt-e a fenyegető veszély. Ha kellő körültekintés mellett számolniuk kellett ezzel, akkor utóbb nem hátrálhatnak ki a jogviszonyból előre nem látott kényszerítő körülményre hivatkozva, vagyis az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja sem alkalmazható.

Végül a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondását nem csupán a válságkezelés körében végrehajtott egyéb intézkedésekkel együtt, hanem az adott szektor és az egész gazdaság kontextusában is szükséges górcső alá venni. Ha például az adott szektorra munkaerőhiány jellemző, akkor nem valószínű, hogy a munkáltató ok nélkül küldi el munkavállalóját, hanem feltehetőleg a járvánnyal összefüggő gazdasági kényszer hatása alatt cselekszik. Természetesen nem szolgálhat prekoncepció az ítélet alapjául, bizonyos törvényszerűségeket azonban mindenképpen célszerű a mérlegelés körébe vonni.

Itt érdemes röviden utalni a koronavírus később jelentkező hatására alapított, de a járvány elmúlta után közölt felmondások problematikájára is. Vajon lehet-e jogszerű indoka a határozott idejű munkaviszony munkáltató általi felmondásának, ha a vártnál lassabb ütemű gazdasági „talpra állás” teszi lehetetlenné az érintett munkavállaló további foglalkoztatását? Nézetem szerint a koronavírus utóhatására mint elháríthatatlan külső okra alapozott munkáltatói felmondás ugyancsak a munkaügyi perben eljáró bíróságok látókörébe fog kerülni, így célszerű lenne az ítélkezés szempontjait már most kimunkálni, figyelemmel azokra a munkáltatókra, akik a közvetlen veszélyhelyzetben kivártak, igyekeztek munkavállalóikat megtartani, az utóhatások súlya alatt azonban megtörnek.

5. Összegző megállapítások

Összefoglalóan megállapítható, hogy a koronavírussal vagy az emiatt elrendelt intézkedéssel közvetlen okozati összefüggésben álló bevételcsökkenés, továbbá a koronavírus miatt a működőképesség megőrzése érdekében szükséges forrásfelszabadítás lehet jogszerű indoka a határozott időre szóló munkajogviszony munkáltatói felmondására az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja alapján. Mindkét esetben feltétel, hogy az intézkedésre tudatos, válságkezelő akcióterv részeként, az okszerűség és a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményét szem előtt tartva kerüljön sor.

Szemben a határozatlan idejű munkaviszony munkáltató általi felmondásával, határozott idejű munkaviszony esetében a munkáltató az átszervezésről, a munkakör-megszüntetésről vagy létszámcsökkentésről nem dönthet pusztán saját elhatározásából, hanem elháríthatatlan és előre nem látható külső kényszerítő körülmény járszalagján kell cselekednie ahhoz, hogy az intézkedés ne minősüljön jogellenesnek. Ennyiben tehát a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy milyen ok vezetett a munkaszervezet átalakításához, és nem engedhet teret teljes mértékben a munkáltató célszerűségi megfontolásokon nyugvó privát autonómiájának.

Az elháríthatatlan külső ok mellett a munkáltatónak – az általános szabályokkal összhangban – bizonyítania kell azt is, hogy a felmondás indoka a munkavállaló munkahelyére és munkakörére kihatott.[10] Nézetem szerint a munkaviszony határozott időtartama – és a felmondási jog ebből eredő korlátozottsága – szükségessé teszi, hogy a munkaügyi perben eljáró bíróság a felmondás okszerűségének vizsgálata körében fokozott, ugyanakkor ne eltúlzott szigorral járjon el. Követelje meg tehát, hogy a határozott idejű munkaviszony felmondására az Mt. 66. § (8) bekezdés c) pontja alapján tudatos válságkezelő akcióterv részeként, a munkáltató egyéb, hasonló célú intézkedéseivel szerves egységben kerüljön sor, ezen túl azonban ne terjeszkedjék.

 


[1] Ld. az Mt. 66. § (8) bekezdés a) pontját, amely szerint a munkáltató a határozott idejű munkaviszonyt felmondással megszüntetheti a felszámolási vagy csődeljárás tartama alatt.

[2] Ld. az 1992. évi Mt. 88. §-át, mely szerint a határozott időre szóló munkaviszony csak közös megegyezéssel vagy rendkívüli felmondással, illetőleg próbaidő kikötése esetén azonnali hatállyal szüntethető meg.

[3] 1992. évi Mt. 88. § (2) bekezdés.

[4] HAJDU Edit: A felmondás. In: TÁLNÉ MOLNÁR Erika (szerk.): A Munka Törvénykönyve kommentárja (2012. évi I. törvény) – kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC, Budapest, frissítve: 2019. szeptember 17. (ld. az Mt. 66. §-ához fűzött magyarázatot).

[5] Ld. LŐRINCZ György: A munkaviszony megszűnése és megszüntetése. HVG-ORAC, Budapest, 2017. 141. o.

[6] Az alapelvekkel és az általános magatartási követelményekkel kapcsolatban ld. az Mt. 6. § (1) és (2) bekezdését, valamint a 7. § (1) bekezdését, ld. továbbá az EH 2005.1238 számú elvi határozatot, melyből az idézet származik.

[7] Ld. az MK 95. számú állásfoglalást, amely szerint „a jogbiztonság követelményeiből az is következik, hogy a felmondási ok vizsgálata nem jogosítja fel a bíróságot arra, hogy a munkáltató vezetésének körébe tartozó olyan kérdések eldöntésébe is beavatkozzék, amelyek a munkaügyi jogvita keretein kívül esnek. Olyan felmondás esetén például, amelynek indokolása arra hivatkozik, hogy a munkáltatónál történt átszervezés miatt a munkavállaló munkaköre megszűnt, a munkaügyi jogvitában nem lehet vizsgálni, hogy a megtörtént átszervezés célszerű volt-e, illetve hogy a munkáltató miért az érintett munkavállaló munkaviszonyát mondta fel, s miért nem valamely azonos munkakört betöltő munkatársának munkaviszonyát szüntette meg.”

[8] Ld. a BH 1996.453, Legfelsőbb Bíróság Mfv.I.10.384/1995. számú eseti döntést, amely szerint a munkaügyi jogvitában nem vizsgálható, hogy a munkáltató miért az érintett munkavállaló (közalkalmazott) jogviszonyát szüntette meg, és miért nem az azonos munkakörű másik alkalmazottat mentette fel. Ld. továbbá e tárgyban az EBH 2003.899. számú elvi bírósági határozatot is, amely azonban már a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményére is felhívja a figyelmet a munkáltató döntési szabadságának korlátjaként.

[9] Ld. BOÓC Ádám: Észrevételek a COVID-19 vírus hatásaira a magyar szerződéses jogban. In: Veszélyes anyagok, 2020. március–április, 3–5. o. https://mta.hu/data/dokumentumok/ix_osztaly/Booc_Adam_Eszrevetelek_CoVid19_Szerz-Jog.pdf (2020. augusztus 11.). A szerző így fogalmaz: „[a] koronavírus jelenlegi szakaszában megítélésünk szerint minden bizonnyal nem minden megkötött szerződés esetében beszélhetünk arról, hogy a vis maior rendelkezés alkalmazható, azaz a felek biztosan mentesülnek a szerződéses kötelezettségek alól. Konkrét jogesetben egészen biztosan szükséges vizsgálni az előreláthatóság alapelvének megjelenését, azaz azt, hogy a szerződés megkötésekor, esetlegesen annak teljesítésének megkezdésekor bármely fél volt-e avagy lehetett-e olyan helyzetben, hogy a koronavírus esetleges jogkövetkezményeivel, hatásaival számolnia kellett.” Ld. BOÓC: i. m. 4. o.

[10] Ld. pl. a BH 2006.197. számú eseti döntést.