A tanulmány az önfoglalkoztatás jövőjével – de lege ferenda javaslatot is megfogalmazva – foglalkozik az Európai Unió jogalkotása fényében.

Az önfoglalkoztatás intézményét a nyugat-európai országok a második világháború után alakították ki alulról jövő kezdeményezésre. A munkáltatók egyre inkább igyekeztek olyan megoldást keresni a foglalkoztatással összefüggő szerződések megkötése során, amellyel meg tudnának szabadulni attól a történelmileg kialakult kötelezettségüktől, mely azzal függött össze, hogy a munkavállalók – Otto von Bismarcktól elindult – kötelező társadalombiztosításának járulékfizetéséhez átlagosan 50 százalékos mértékben hozzájáruljanak.^[1] Hogy ettől a hozzájárulási kötelezettségüktől megszabaduljanak, kialakítottak egy olyan gyakorlatot, mely szerint az ún. „függő” munka kivételével, amelyre továbbra is szolgálati (Dienstvertrag), illetve munkabérleti (louage du travail) szerződést kötöttek, az olyan kötetlen jellegű, a munkáltató által kevésbé felügyelt, és bizonyos fokig a tartós vállalkozási vagy megbízási szerződéshez hasonló munkajogviszonyt létesítettek, amelyben nem járultak hozzá a munkavállalók kötelező társadalombiztosítási járulékfizetési költségeihez, ellentételezésképpen viszont vállalták a munkajog szociális védőhálójának az alkalmazását. Így a foglalkoztatók mentesülni tudtak a munkavállalók társadalombiztosítási járulékfizetéshez történő hozzájárulási kötelezettségük alól, viszont ellenételezésképpen szavatolták, hogy vállalkozási-megbízási viszonyukat tartalmi szempontból a munkajogviszonyhoz hasonlóan (arbeitnehmerähnliche Person) kezelik, és alkalmazzák reájuk azokat a szociális védelmi előírásokat, és szociális „minimálstandardokat”, amelyeket a munkajogi előírások tartalmaznak. Mivel ez a gyakorlat a nyugat-európai országokban gyorsan elterjedt és általánossá vált, az Európai Gazdasági Közösség a 86/613/EGK irányelvével^[2] legalizálta ezt a gyakorlatot. Ez az irányelv azon kívül, hogy az önfoglalkoztatás fogalmát^[3] és alkalmazásának a feltételeit rendezte, egyúttal kiterjesztette a mezőgazdasággal foglalkozó családi gazdaságok tulajdonosainak azon családtagjaira is a foglalkoztatottak társadalombiztosításának a lehetőségét, akik rendszeres jelleggel a gazdaságban bedolgozói tevékenységet végeztek. Nekik is a „gazdához” hasonlóan kellett a társadalombiztosítási járulékokat fizetniük, de ennek ellentételezéseként a nyugdíjjogosultsághoz szükséges munkaévek és életkor elérése esetén nyugdíjfolyósításra, életkortól függetlenül egészségügyi ellátásra válnak jogosulttá éppen úgy, mint az iparban és a kereskedelemben foglalkoztatott önfoglalkoztatók.