A munkaügyi bíróságok negyvenhét év és három hónapon át működtek részben vagy egészben önálló bíróságként. Történetük akár egy tipikus szervezeti „sztoriként” is leírható, amelyben a kezdeti, konszolidációs korszakot (lásd az 1. alcímet) a stabilizáció évei, évtizedei (lásd a 2. alcímet) követtek, majd végül – eléggé fordulatos események hatására – a végkifejlet (lásd a 3. alcímet) szükségszerűen vezetett a megszűnésükhöz. Az alábbiakban ezt a közel fél évszázadot kísérlem meg úgy bemutatni, hogy (miként ez egy búcsúemlékezéshez illik) elsősorban annak erényeit, előnyeit emelem ki. Legvégül (lásd a 4. alcímet) igen vázlatosan arra is kitérek, mi várható az új szervezeti formában a munkaügyi ítélkezést illetően.

1. A kezdetek: az integráció és a konszolidáció időszaka
2. A stabilizáció évtizedei
3. A végzetes társbérlet
4. Mire számíthatunk?

1. A kezdetek: az integráció és a konszolidáció időszaka

Az 1972. évi alkotmányreform keretében 1973. január 1-jével alakultak meg Magyarországon a megyei (fővárosi) munkaügyi bíróságok.^[2] Lényegében a korábbi területi munkaügyi döntőbizottságok (a továbbiakban: tmdb) hatáskörét vették át, de alapvetően eltérő szervezeti keretek között. A tmdb a tanácsi szervezetben működött, nagyfokú önállóságot élvezve, ami azt is jelentette, hogy határozataival szemben ebben a szervezeti rendszerben jogorvoslatnak nem volt helye.^[3] Bár ez dogmatikailag nem volt megalapozott, a tmdb tagjai a vállalati munkaügyi döntőbizottságok fellebbviteli fórumának tekintették magukat, amihez formális és informális irányítási, mondhatni hatalmi eszközök, jogosultságok is kapcsolódtak. A bírósági szervezetbe való integráció viszont ennek a rendszernek a legalsó fokára történt, ami önmagában presztízsvesztéssel járt. A szervezeti leértékelődés mellett komolyabb gondot okozott a bírósági „attitűdöknek” való megfelelés kényszere, ezen belül is a korábbi lazább eljárási szabályok helyett a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) alkalmazása, ami (egyébként érthetően) több volt döntőbíró számára komoly nehézséget okozott. Emellett (ha szűk körben^[4] is, de) megjelent a bírósági rendszeren belüli felülvizsgálat (fellebbezés és törvényességi óvás) lehetősége, s ez a kontroll több megyében, de különösen a fővárosban jelentős feszültségforrássá vált, ami elsősorban a másodfokú bíróság aránytalanul sok hatályon kívül helyező végzésével járt. Ennek oka leginkább a tényállás nem kellő tisztázása/megállapítása, és ezzel összefüggésben az első- és másodfokú bíróság eltérő szemlélete^[5] volt. Az egymással együtt járó szervezeti és szakmai leértékelődés – egy kezdeti, akár dackorszaknak is nevezhető, eleve sikertelenségre ítélt ellenállástól eltekintve – az évek múltával hatástalanná vált. Ennek egyik oka az volt, hogy a munkaügyi bíróságokra egyre nagyobb arányban kerültek olyan bírák, akik a már akkor is jó képzési lehetőséget biztosító fogalmazói/titkári beosztásukat követően kaptak kinevezést e pozícióba. A dackorszakot így felváltotta a konszolidáció időszaka, ami az 1980-as évekre olyan helyzetet teremtett, amelyben már a munkaügyi ítélkezést is egyre inkább a karrierbíráskodás^[6] dominálta. Ennek eredményeként a munkaügyi és a fellebbviteli bíróság közötti felfogásbeli különbségek is fokozatosan elillantak, részben azon egyszerű oknál fogva, hogy a megyei (de különösen a munkaügyi perek zömét elbíráló fővárosi) bírák többsége a munkaügyi bíróságról került a fellebbviteli tanácsba.

A munkaügyi bíróságok ítélkezését pedig folyamatosan támogatta, nem egy kérdésben alapjaiban befolyásolta, és ami a leglényegesebb: egységesítette a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának aktivitása. Az ítélkezés irányítását kétségkívül könnyítették a munkajogi szabályanyag (a polgári jogihoz képest) viszonylagos zártságából, így áttekinthetőségéből eredő előnyök. Az anyagi jogban rejlő előnyök kihasználását ugyanakkor kifejezetten segítette az önálló szervezeti struktúra (tehát az önálló munkaügyi bíróságok léte), amely divatos szóval élve kellő mértékben becsatornázta a joggyakorlat alakításához szükséges információkat. Egyet lehet érteni azzal a megállapítással, miszerint ebben a helyzetben lehetőség nyílt arra, hogy „a munkaügyi ítélkezés jogegysége ne olvadjon fel a civilisztikai perek tengerében”.^[7] Erre példaként kiemelhető a munkaügyi ítélkezést ma is mélyen befolyásoló két kollégiumi állásfoglalás: a munkáltató kárfelelősségéről szóló 29. számú és a munkáltatói felmondások joggyakorlatát meghatározó 95. számú állásfoglalás.

Megítélésem szerint a munkaügyi ítélkezésnek a bírósági szervezetbe való integrációja döntően e két oknak tudható be, nevezetesen a munkaügyi karrierbíráskodás megjelenésének és a joggyakorlat egységesítésének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy már a munkaügyi bíróságok létrehozásának kezdeti szakaszában is kirajzolódtak a struktúra leglényegesebb (egyben leghasznosabb) vonásai, azaz az eljárásjogilag integrált, de szervezetileg önálló ítélkezés kombinációjából fakadó előnyök.

Rátkai Ildikó ügyvédnő fotói az egykori Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságról (Tölgyfa utca 1-3.)

2. A stabilizáció évtizedei

A munkaügyi ítélkezésben lényeges változást hozott a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.), amely megszüntette a vállalati munkaügyi döntőbizottságokat és teljes körű fellebbezési jogot biztosított a munkaügyi bíróság érdemi határozataival szemben. Ezáltal a munkaügyi bíróságok (noha változatlanul különbíróságok maradtak) eljárásjogi szempontból szinte maradéktalanul, és az előzőekben vázolt konszolidációs előzményeknek köszönhetően, felkészülten beépültek a bírósági szervezetrendszerbe.

A munkaügyi bíróságok történetének 1992. és 2012. évek közötti időszakának jellemzői közül az alábbiakat vélem a leglényegesebbeknek.

a) Az előzőekben érintett eljárásjogi változások mellett több fontos új jelenséggel szembesültek a rendszerváltozást követően a munkaügyi bírák. Mindenekelőtt tapasztalniuk kellett, hogy a perekben eljáró munkavállalóval szemben egyre gyakrabban már nem valamely állami szerv áll, amelynek érdekei, illetve az esetleges marasztaló döntés következményei láthatatlanok, következésképpen könnyedén figyelmen kívül hagyhatók,^[8]hanem egy másik entitás, amelynek éppúgy megvannak a sajátos szempontjai és érdekei, mint a munkavállalónak. Ez a helyzet viszont óhatatlanul egyfajta érdekkiegyenlítő megközelítést, s ha folyamatosan is, de egy kiegyensúlyozottabb ítélkezési szemléletet involvált. Változatlanul igen leegyszerűsítve: az 1990-es évek közepétől egyre halványult a munkaügyi ítélkezés sokak által és sokszor jogosan kritizált és anyagi jogilag nem feltétlenül megalapozott munkavállaló-centrikussága, amit nyugodtan nevezhetünk (szerintem nevezhettünk) munkavállaló-pártiságnak Ez az elfogultnak is minősíthető ítélkezési szemlélet így fokozatosan az egyébként is az alapvetően a munkavállaló védelmét szolgáló anyagi joggal konform, tehát legitim munkavállaló-barátivá szelídült.

b) A munkaügyi bíráskodás presztízse több okból is nőtt. Ezek közül kiemelendő, hogy számos, közérdeklődést kiváltó ügyben hozott döntést, gondoljunk például egyes politikai hátterű perre, vagy a lakosság életkörülményeit jelentősen érintő, a sztrájkok jogszerűségével-jogellenességével kapcsolatos határozatokra. A munkaügyi bírósági hatáskörbővítése^[9] úgyszintén a szervezet felértékelődéseként értékelhető.

c) A vállalati munkaügyi döntőbizottságok megszüntetése miatt várt, tartós ügyérkezési boom elmaradt, sőt az 1990-es évek végére a munkaügyi perek száma csökkent.^[10] Ugyanakkor a fellebbezési jog kiterjesztése növelte a megyei (fővárosi) bíróságok ügyforgalmát,^[11] és ezzel összefüggésben egyre általánosabbá vált, hogy a felsőbb szintű bíróságok munkaügyi szakában az utánpótlást a munkaügyi bírák jelentették. Ezzel a munkaügyi ítélkezésben (is) kiteljesedett a karrierbíráskodás.^[12] Nem véletlen, hogy a 2010-es évekre a munkaügyi ítélkezést leginkább befolyásoló pozíciókat (a fellebbezési tanácsokban és a Kúrián létesített bírói státuszokat, de a magam részéről ide sorolom a szakmai irányítást erősen meghatározó munkaügyi bírósági elnököket is) elsősorban a pályájukat az 1990-es években kezdő munkaügyi bírák töltik/töltötték be.

d) Ebben a több mint húszéves időszakban kialakult az 1992. évi Mt. értelmezésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlat, amibe szervesen beépült az Európai Unió irányadó joganyaga. Számos új jogintézmény értelmezése is a joggyakorlat részévé vált, amelyek közül kiemelhetők a sztrájkjog gyakorlásával, vagy az egyenlő bánásmód követelményének munkaviszonyra történő alkalmazásával kapcsolatos határozatok, iránymutatások.

A fentiekben írt körülmények együttes (és egymást erősítő) hatásaként a munkajoggal akár a tudományos, akár a gyakorlati szférában foglalkozók túlnyomó többsége számára egyértelművé vált: a munkaügyi bíróságok szervezeti elkülönültsége az ítélkezés egységességét és színvonalát megalapozó olyan tényező, amelynek felszámolása érdekében értelmetlen fellépni.^[13]

3. A végzetes társbérlet

2013. január 1-ével megalakultak a közigazgatási és munkaügyi bíróságok, ami a munkaügyi ítélkezés helyzetét közvetlenül nem érintette. Amennyiben a két ügyszak összeboronálása az érintettek döntésén alapult volna, akár egy win-win helyzetről is értekezhetnénk, mert ezáltal megjelent az egységes és önálló szervezeti léttel rendelkező közigazgatási bíráskodás, ami egyben megerősítette és legitimálta az ügyérkezés csökkenése miatt elsősorban a kisebb megyékben minimálisra szűkült ügyforgalmú önálló munkaügyi bíróságok helyzetét. Amint az várható volt, a két szakág érdemben alig-alig kooperált (mert a két ítélkezési terület kapcsolódási pontjai minimálisak voltak), együttélésük inkább volt hasonlatos egy olyan társbérlethez, amelyben az elkülönült bérlők legfeljebb a folyosót használják közösen. Ettől függetlenül a szervezeti biztonság^[14] mindkét szakterület számára fontos szempontnak minősült, ami garantálta a társbérlők kulturált együttélését. Ezt szolgálta továbbá a közigazgatási-munkaügyi regionális kollégiumok létrehozása is, amelyek egyben a bírói továbbképzés egyik meghatározó fórumává is váltak.

Az ítélkezés tartalmát alapvetően meghatározta a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépése és az ebből eredő egységes joggyakorlat kialakítása. Ebben olyan új jogintézmény megjelenése is segítette a Kúriát, mint a joggyakorlat-elemző csoportok működése. A dinamikusan változó jogszabályi háttér ellenére a munkaügyi perek egyfajta stabil jellegét jól mutatja, hogy negyven év elteltével is változatlanul a munkáltató kárfelelőssége és a munkáltatói felmondás maradt az ítélkezés fókuszában, így nem véletlen, hogy ezekben a témákban volt a legaktívabb a Kúria. Úgy tűnt, hogy a munkaügyi ítélkezés a megváltozott szervezeti keretek mellett is a korábbi mederben folytatódik, de a történet más irányba kanyarodott.

A 2010-es évek közepétől két lényeges és erős törekvés volt észlelhető, amelyek megvalósítása a mai helyzet kialakulását szinte szükségképpen előrevetítette. Egyfelől határozott elképzelés alakult ki az önálló közigazgatási bíróságok kialakítását illetően, másfelől (az előbbivel persze nem elhanyagolható mértékben összekapcsolódóan) a munkaügyi perek jelentős részének közigazgatási perré történő minősítése mellett is egyre gyakoribb érvek hangoztak el. E törekvésekkel szemben a Munkaügyi Bírák Országos Egyesületének Elnöksége 2016. szeptember 2-án szokatlanul kemény hangú sajtóközleményben reagált,^[15] ennek ellenére 2018. január 1-vel a jogalkotó elsőként a hatáskör-átrendezést foglalta törvénybe,^[16] majd külön elrendelte^[17] – az eredeti elképzelések szerint 2020. január 1-jei hatállyal – a Közigazgatási Felsőbíróság és nyolc közigazgatási törvényszék felállítását. Mint ismert, ez utóbbi törvény hatálybaléptetése elmaradt, ezáltal olyan látszat keletkezett, miszerint a társbérlet zavartalanul folytatódhat.

Ezzel szemben 2019. november 12-én az igazságügyi miniszter benyújtotta a T/8016. számú törvényjavaslatot, amelyet az Országgyűlés (kisebb módosításokkal) elfogadott. Ilyen előzményeket követően hatályba lépett az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény, amely 2020. március 31-ével megszüntette a közigazgatási és munkaügyi bíróságokat. Ez utóbbi törvényhez kapcsolódó indokolás^[18] e változás kapcsán kifejezetten és kizárólag a közigazgatási perek egyszerű és átlátható fórumrendszerének kialakításának céljáról tesz említést, abban egy szó sem olvasható annak a magyarázatáról, hogy ebből miért következik az önálló, csaknem fél évszázada funkcionáló munkaügyi bírósági szervezet megszüntetése is. Így nem találunk autentikus választ arra a kérdésre, hogy miért nem volt visszaállítható a 2013. január 1-jét megelőző állapot. Jó okkal feltételezhetjük ugyanakkor, hogy az önálló bíróság keretében történő munkaügyi ítélkezés megszüntetését a munkaügyi peres ügyek számának csökkenése, de még inkább jogszabályi úton történt csökkentése indokolta. Néhány jellemző adatot érdemes szemügyre venni.

2017 első félévében 7027, 2018 ugyanezen időszakában már csak 3536 munkaügyi per érkezett a közigazgatási és munkaügyi bíróságokhoz.

Hivatalosnak tekinthető elemzés szerint az csökkentette a munkaügyi perek számát, hogy

• bizonyos munkaügyi peres ügyek 2018-tól közigazgatási peres ügyként indulnak,
• a kötelező formanyomtatványon előterjesztés és az új perrend miatt kevesebb keresetet adtak be,
• a korábban munkaügyi lajstromban szerepelt társadalombiztosítási és nyugdíjügyek, a munkaügyi ellenőrzéshez kapcsolódó és a Kp. alapján közszolgálatinak minősülő ügyek átkerültek a közigazgatási lajstromba.^[19] Ennek köszönhetően a folyamatban lévő perek száma is drasztikusan csökkent.

Jól láthatóan a munkaügyi peres ügyek száma csaknem pontosan megfeleződött, s ennek oka javarészt a munkaügyi perek körének jogszabályi úton való csökkentése volt.^[20] Kétségtelen, hogy – a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos perektől eltekintve – a közigazgatási ügyszakba került perek eljárásjogi, tehát formai értelemben közigazgatási előzmény után indulnak. Tartalmilag azonban igen szorosan kapcsolódnak a tág értelemben vett munkajogi anyagi joghoz. Elegendő utalni arra, hogy a munkaügyi ellenőrzéssel kapcsolatos ügyekben szinte kizárólag a munkajogi szabályok értelmezése képezi a vita tárgyát, némi túlzással az is állítható, hogy a munka- és pihenőidőre vonatkozó jogszabályi rendelkezésekkel kapcsolatos bírói gyakorlat döntően a munkaügyi felügyelet határozatával szemben indult perekben alakult ki. Nem szorul bővebb bizonyításra a társadalombiztosítási és nyugdíjügyek munkaviszonnyal való szoros kapcsolata sem. Ami pedig a közszolgálati ügyeket illeti, egyszerűen érthetetlen ezeknek közigazgatási perként való elbírálása.^[21]

Végül nézzük a frissebb statisztikai adatokat: 2019 első félévében 2447 munkaügyi per indult a közigazgatási és munkaügyi bíróságok előtt, ami az egy évvel korábbi azonos időszakhoz képest további kb. 30 százalékos (ezúttal már nem mesterségesen előidézett) csökkenést mutat.^[22] Ezt az ügyérkezést országosan 20 munkaügyi bíró könnyedén kezelheti és lássuk be, 20 bíróra 20 szervezetileg különálló munkaügyi bíróságot nem lehet építeni.

A munkaügyi bíróságok története ezzel véget ért. E pont elején win-win játékról tettem említést, ami néhány évet követően lost-lost eredménnyel zárult. Ismét hangsúlyozom: az eredmény nem a játékosok döntésétől függött.

4. Mire számíthatunk?

Az ismert bonmot szerint nehéz jósolni, különösen, ha az a jövőre vonatkozik. Ezért ilyen jövőbe látó jóslatokat nem teszek, mindössze két, szélsőséges alternatívát, opciót vázolok.

A pesszimista előrejelzés abból indul ki, hogy a munkaügyi ítélkezés feloldódik a „civilisztikai perek tengerében”, azaz legfeljebb a fővárosban maradnak kizárólag munkaügyi pereket tárgyaló bírák, túlnyomó többségük vegyes referádát visz majd. Ez elszívja az időt és az energiát a munkaügyi joggyakorlatban való elmélyedéstől, s fokozatosan háttérbe szorul a munkaügyi ügyszakra koncentrálódó karrierbíráskodás is. Az újonnan belépő bíróknál hiányozni fog a kifejezetten munkajogi szakmai előképzés. Mindezek eredményeként előbb-utóbb a fellebbezési tanácsok is mintegy mellékesen tárgyalnak majd munkaügyi pereket, s a Kúria munkaügyi részkollégiuma is légüres térbe kerülve, legfeljebb eseti döntésekkel képes a joggyakorlatra hatni. A regionális kollégiumok megszűnése erősíti ezt a negatív spirált. További baljós jel, hogy több, a munkaügyi ítélkezésben élen járó és nagy tapasztalattal rendelkező munkaügyi bíró választotta a közigazgatási ítélkezésben való részvételt.

Az optimista forgatókönyv szerint a megyei (fővárosi) törvényszékek és az ítélőtáblák vezetői kifejezetten törekednek a munkaügyi kollégiumok tartalmas működésének fenntartására, nagyvonalú ügyelosztással biztosítják, hogy fennmaradjon az önálló munkaügyi referáda, ezáltal folyamatosan tájékozottak legyenek a munkaügyi pereket tárgyaló bírák az ítélkezés alakulását illetően. Bár a regionális kollégiumok megszűnnek, de informális csatornákon változatlan kooperáció marad az egyes megyei bíróságok között, ami főleg a kis ügyforgalmú bíróságok esetében létkérdés. Anyagi forrást is biztosítanak a törvényszékek és ítélőtáblák vezetői arra, hogy ez az informális kapcsolat esetenként a régi mederben folytatódjék. Mindezek eredményeként (a munkaügyi kollégiumok közvetítésével) a Kúria számára is jól követhető lesz a joggyakorlat, így változatlan intenzitással lesz képes annak elemzésére és irányítására.

Pár év múlva meglátjuk, melyik verzió lesz a domináns a munkaügyi ítélkezésben.

^[1] A szerző 1975 és 1977 között a Fővárosi Munkaügyi Bíróság bírája, 1979 és 1981 között a Pest Megyei Munkaügyi Bíróság elnöke, majd 1985–1988-ban a Pest Megyei Bíróság munkaügyi pereket is elbíráló másodfokú tanácsának elnöke volt. 1991-től ügyvédként főleg munkaügyi perekben járt el, így hosszú éveken át módja volt közvetlen és közvetett tapasztalatokat szerezni a munkaügyi bíróságok működéséről. Ez a kapcsolat szükségképpen egyfajta kötődést is eredményezett, ami az emlékezés szubjektivitásával jár.

^[2] A bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 4. § (1) bekezdés.

^[3] A tmdb határozataival szemben szűk körben lehetett felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni a járásbírósághoz, de ez a kontroll kívül esett a tanácsi apparátuson, következésképpen nem sértette a tmdb szakmai autonómiáját.

^[4] A munkaügyi bíróságnak a munkáltató kártérítési felelősségével, és egyes, a munkavállaló kártérítési felelősségével kapcsolatos ügyekben hozott érdemi döntésével szemben volt fellebbezési lehetőség, amelyet a megyei (fővárosi) bíróság bírált el.

^[5] Az eltérő szemlélet alatt nem a perek érdemét érintő felfogásbeli különbséget értek, mert az anyagi jogi szabálynak (sem) lehet több helyes értelmezése. Inkább az volt az ellentétek forrása, hogy az irányadó tényállás megállapítása mennyiben volt konform a perjogi szabályokkal.

^[6] A kontinentális jogrendszerben a karrierbíráskodás alatt azt értik, hogy a frissen végzett jogászok általában azonnal bekerülnek a bírósági szervezetbe, ezen belül szocializálódnak és a szakmai karrierjük a szervezeten belüli előléptetéseken és áthelyezéseken múlik. Ugyanakkor tény, hogy a bírósági szervezet stabilitása időről időre befagyasztja a karrierlehetőségeket, ami különösen a kisebb ügyforgalmú megyei bíróságok munkaügyi bírái esetében volt megfigyelhető, voltaképpen a munkaügyi bíróságok működésének teljes tartama alatt. JUHÁSZ Zoltán: Az ombudsman típusú intézmények és a civil kontroll lehetséges szerepe a bírói hatalom számonkérhetőségének megteremtésében. Doktori értekezés, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Budapest 2012. 37. o.

^[7] HANDÓ Tünde: A munkaügyi bíráskodás jövője, avagy a közigazgatási és munkaügyi bíróságok. In: Tisztelgés, Ünnepi tanulmányok dr. Hágelmayer Istvánné születésnapjára. ELTE Eötvös, Budapest 2015. 162. o.

^[8] Azért ne hallgassuk el, hogy a szocialista rendszerben néhány nagy hatalmú vállalati vezető többször kifejezte a munkaügyi bíráskodással szembeni ellenérzését, sőt nem egy esetben konkrét ügyben is (igen méltányosan kifejezve) lobbizott a vállalat számára kedvező döntés meghozatala érdekében. Ezek viszont nem a nyilvánosság előtt zajlottak, inkább célravezetőnek látszott a megfelelő pártbizottság előtti panaszkodás.

^[9] A teljesség igénye nélkül: döntően az 1999. évi Pp. novella rendelkezése alapján 2000. március 1. napjával a munkaügyi bíróság hatáskörébe kerültek a társadalombiztosítási, illetve a munkaügyi ellenőrzéssel és a munkavédelemmel kapcsolatos perek.

^[10] 1993-ban 17 394, 1998-ban viszont már csak 10 588 munkaügyi per érkezett a munkaügyi bíróságokhoz. Ezen adatok helyes értékeléséhez viszont az alábbiakat meg kell jegyezni.
a) 1993. január 1-től a társadalombiztosítási és nyugdíjperek a munkaügyitől a helyi bíróság hatáskörébe kerültek. Az ebből eredő (jelentős) ügyérkezés-csökkenést a hagyományos munkaügyi perek számának emelkedése pótolta.
b) 1994-ben már 28 243 peres ügy indult a munkaügyi bíróságok előtt. Az ügyérkezés emelkedése mögött egyértelműen a munkabérrel kapcsolatos ügyek számának drasztikus, de átmeneti növekedése (12 234 per, tehát a teljes érkezés csaknem fele) állt. Az 1993. és 1994. évi adatok tehát azt igazolják, hogy a vállalati munkaügyi döntőbizottságok megszűnésével a munkaügyi bírósági ügyérkezés csak átmenetileg nőtt.
c) Az 1990-es évek végének ügyforgalom-csökkenését meghatározó mértékben befolyásolta a szövetkezeti tagsági viszonyból származó perek számának visszaesése. Míg 1990-ben 2552, addig 1998-ban már csak 9 (!) ilyen tárgyú ügy érkezett a munkaügyi bíróságokhoz.

^[11] 1990-ben 2644, 1994-ben viszont már 5740 fellebbezés érkezett a munkaügyi perekben másodfokon ítélkező megyei (fővárosi) bíróságokhoz.

^[12] Ez a megállapítás nem feltétlenül valós a kisebb ügyforgalmú megyei bíróságokra, amelyek jelentős részénél ebben az időszakban is fennmaradt az a gyakorlat, miszerint a fellebbviteli tanácsokban egy korábban polgári ügyszakú bíró volt a fellebbezett munkaügyi perek előadó bírája.

^[13] Ugyanakkor tény, hogy időről időre ezzel ellentétes nézetek is felmerültek. A munkaügyi bíróságok önállóságát leginkább a bíróságokra vonatkozó jogszabályok reformjának és a bírósági szervezet hatékonyabb működését szolgáló intézkedések koncepciójáról szóló 1099/1996. (X. 1.) Korm. határozat veszélyeztette, amelynek melléklete kifejezetten szólt a munkaügyi bíróságok szervezeti különállóságának megszüntetéséről. Ennek hatására 1997 februárjában jött létre a Munkaügyi Bírák Országos Egyesülete, amely határozottan fellépett ezzel az elképzeléssel szemben. Végül ez a kezdeményezés (akkor) nem valósult meg.

^[14] HANDÓ: i. m. 162. o.

^[15] A sajtóközlemény záró bekezdése az alábbiakat hangsúlyozza: „[a] munkaügyi bíráskodás teljes felszámolása a jól működő szakma teljes ellehetetlenülését eredményezi és súlyosan veszélyezteti a jogegységet, amelynek a munkaügyi jogviták tekintetében kiemelt társadalmi és gazdasági jelentősége is van. A munkaügyi perek külön bíróságon belüli intézése hazai viszonyok között általánosan ismert és elfogadott rendszer, ezért fenn kell tartani. A jelenlegi koncepció munkaügyi bíráskodást érintő részét alapvetően elhibázottnak, az európai jogállamisági elvekkel és gyakorlattal ellentétesnek tartjuk.”

^[16] A közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 4. §.

^[17] A közigazgatási bíróságokról szóló 2018. évi CXXX. törvény.

^[18] Végső előterjesztői indokolás az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvényhez, Indokolások Tára 8. szám, 300. o.

^[19] Ügyforgalmi elemzés 2019. I. félév. 50–65. o. https://birosag.hu/sites/default/files/2019-10/ugyforgalom_2019.felev_.pdf. Egyértelmű, hogy a munkaügyi perek számának csökkenése egyéb okokra is visszavezethető, de ilyen irányú megalapozott vizsgálat hiányában ezekre legfeljebb tippelni lehet, aminek nincs igazán értelme.

^[20] Országos átlagban a korábbi munkaügyi perek 45 százaléka került át a közigazgatási szakágba, tehát az ügycsökkenés 90 százaléka volt visszavezethető a hatáskört átrendező jogszabályi rendelkezéseknek.

^[21] Ld. CSÉFFÁN József: A közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos munkajogi igények érvényesítése a közigazgatási perben. Munkajog, 2019. 2. szám, 23–24. o.

^[22] A 2019. június 30-án a folyamatban lévő perek száma még markánsabban, 2213 perre esett vissza.