A döntés: 11/2019. számú munkaügyi elvi határozat (Mfv.III.10.206/2018.)
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) műszakpótlékra való jogosultságról rendelkező 141. §-a már a kódex kihirdetésekor értelmezési vitákat váltott ki, olyannyira, hogy a jogalkotó még az Mt. hatálybalépését megelőzően módosította a szövegét.[1] Ezzel azonban a jogértelmezési dilemmát nem sikerült rendezni, mert az említett módosítással beiktatott 141. § (2) bekezdése újabb vitát generált. Konkrétabban: az nem volt egyértelmű, hogy milyen feltételek fennállása esetén minősül a munkaidő kezdetének változása „rendszeresnek”. Úgy tűnik, hogy a Kúria a 11/2019. számú munkaügyi elvi határozatában[2] kifejtettek lezárják ezt a jogértelmezési vitát. Mielőtt ismertetem a Kúria említett döntését, érdemes (röviden) áttekinteni a műszakpótlékra vonatkozó hazai szabályozás előzményeit, továbbá azt, hogy a korábbihoz képest jelentősen eltérő Mt.-beli szabályozásnak mi volt az indoka, mi volt ezzel a jogalkotó célja, ha már úgy alakult, hogy ez utóbbi szempont az Alaptörvény 28. cikke alapján a magyar bírói jogértelmezés legpreferáltabb módjává vált.[3] A konkrét jogeset tehát nem mellékesen alkalmat ad arra is, hogy az Alaptörvény frissen módosított szabályának gyakorlati alkalmazhatóságát is teszteljük.
- A műszakpótlékra való jogosultság a korábbi és a jelenlegi szabályozásban
1.1. A műszakpótlékra vonatkozó korábbi szabályozás
1.2. Az Mt. szabálya
1.3. Az Mt. 141. § (2) bekezdésének eltérő értelmezése - A Kúria döntése
2.1. A döntés alapjául szolgáló tényállás és a felek kérelmei
2.2. A jogerős ítélet
2.3. A Kúria döntése és annak jogi indokai - Rövid (szubjektív) összegezés
1. A műszakpótlékra való jogosultság a korábbi és a jelenlegi szabályozásban
1.1. A műszakpótlékra vonatkozó korábbi szabályozás
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény nem rendelkezett a műszakpótlékról, egyes végrehajtási szabályai ágazati szinten állapították meg a jogosultság feltételeit, így meglehetősen kazuisztikus szabályozás érvényesült.[4] Ami a szabályozás tartalmát illeti, az (leegyszerűsítve) szorosan kötődött a több műszakos munkarendhez, lényegében a hagyományos délutáni és éjszakai műszakban dolgozókat illette meg a szóban lévő pótlék, feltéve, hogy a műszakbeosztásuk rendszeresen változott.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) annyiban hozott változást, hogy egységesen rendezte a műszakpótlékra vonatkozó jogosultsági feltételeket.[5] Tartalmát tekintve viszont nem újított a korábbi szabályozáson, alapvető feltételként változatlanul a több műszakos munkaidő-beosztást határozta meg, amelynek lényege: a munkáltató napi üzemelési ideje meghaladja munkavállaló napi teljes munkaidejét és a munkavállalók időszakonként rendszeresen, egy napon belül egymást váltva végzik azonos tevékenységüket.[6] Jól láthatóan tehát (változatlanul) négy együttesen érvényesülő feltételnek kellett megfelelni a műszakpótlékra való jogosultság megállapításához, jelesül:
a) a munkáltató üzemelési ideje haladja meg a munkavállaló napi teljes munkaidejét,
b) a munkavállalók időszakonként rendszeresen váltva (azaz eltérő műszakban) végezzék tevékenységüket,
c) a munkavállalók egy napon belül is váltsák egymást,
d) a váltásban végzett tevékenység azonos legyen.[7]
Ezen a szigorú (és több tekintetben következetlen[8]) szabályozási renden komoly „rést ütött” a Legfelsőbb Bíróság azon döntése, amelyben az úgynevezett lépcsőzetes munkakezdéssel összefüggésben értelmezte a műszakpótlékra való jogosultságot. Az adott esetben ugyanis nem váltották egymást az érintett munkavállalók, hanem a műszak egy (akár jelentős) részét együtt dolgozták le („ölelkező műszak”). A Legfelsőbb Bíróság ezt a munkarendet is több műszakosnak minősítette, ezzel megállapítva az érintett munkavállalók műszakpótlékra való jogosultságát.[9]
1.2. Az Mt. szabálya
Az Mt. előkészítése során egységes volt az álláspont abban, hogy a korábbi, az előzőekben ismertetett szigorú szabályozási rendszert oldani kell, és elsősorban azt kell a műszakpótlékra való jogosultság feltételének tekinteni, hogy a munkavállaló az általánostól eltérő időben végez munkát, ami szükségképpen hátrányosan érinti az életvitelét. A változtatás módját illetően viszont már több nézet is felmerült.
a) A legradikálisabb változat szerint minden további feltétel nélkül a 18 óra és a másnap 6 óra közötti munkavégzés ellentételezéseként járjon a műszakpótlék. Ez a felfogás kizárólag a munkaidő nem szokványos voltát tekintette a jogosultság alapjaként, azzal érvelve, hogy a fenti időszakban végzett munka önmagában, az átlagoshoz képest jelentősen befolyásolja a munkavállaló magánéletét, és ebből a szempontból irreleváns az, hogy milyen okból kerül erre sor. Nagy előnye lett volna ennek a megoldásnak, hogy aligha okozott volna jogértelmezési gondokat.
b) A szolidabb vélemény ugyan elfogadta a „radikálisnak” nevezett álláspont alapját, de azt annyiban korrigálni javasolta, hogy az állandó munkaidő-beosztásban munkát végzőket ne illesse meg a műszakpótlék, mert az ilyen munkavállalók alkalmazkodni tudnak ehhez és ennek megfelelő életvitelt tudnak kialakítani. Ebből pedig az következik, hogy a 18 óra és a másnap 6 óra közé eső munkaidő mellett a munkaidő-beosztás rendszeres változása is jogosultsági feltétel legyen. Persze ehhez azt is definiálni kellett, hogy mi tekinthető „rendszeres” változásnak.
c) A konzervatívnak mondható felfogás változatlanul a több műszakos munkarendhez kívánta kötni a műszakpótlékra való jogosultságot, elhagyva azonban a korábbi szabályozásnak a váltáshoz kapcsolódó, az 1.1. pontc) és d) alatt említett feltételeit.
Az Mt. eredeti (hatályba nem lépett) 141. §-a a c), míg a 141. § módosított és kiegészített, végleges szövege a b) alatti álláspontot tükrözi.
1.3. Az Mt. 141. § (2) bekezdésének eltérő értelmezése
Az Mt. 141. § (1) bekezdése a műszakpótlékra való jogosultság egyik feltételeként szabja, hogy a munkavállaló beosztás szerinti napi munkaideje rendszeresen változzon. Az Mt. 141. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy az (1) bekezdése alkalmazásában mi minősül rendszeres változásnak, az alábbiak szerint.
„Az (1) bekezdés alkalmazásában a változást rendszeresnek kell tekinteni, ha havonta a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében eltér, valamint a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés van.”
Az idézett szöveg értelmezését az nehezíti, hogy az egyébként konjunktívnak tűnő két feltételt tagolatlanul, folyamatos szöveggel tartalmazza az idézett törvényi tényállás, ezért nehéz azt eldönteni, hogy a „munkanapok legalább egyharmada” szövegrész csak az ezt követő „eltér” kifejezésre vonatkozik, vagy azt a „valamint” szó után meghatározott másik feltételt illetően is alkalmazni kell. A két eltérő értelmezést jól mutatja, ha a fenti szöveget a kodifikációs technikában gyakran alkalmazott tagolással mutatjuk meg. Ez alapján két értelmezési lehetőség kínálkozik.
I. verzió:
„Az (1) bekezdés alkalmazásában a változást rendszeresnek kell tekinteni, ha havonta
a) a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében eltér, valamint
b) a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés van.”
Ez a törvényi tényállás világosan kifejezi azt, hogy havonta csak a munkaidő kezdetének kell legalább a munkanapok egyharmadában eltérni, ez a feltétel az eltérés mértékére, tehát a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont közötti négyórás eltérés követelményére nem vonatkozik.
II. verzió:
„Az (1) bekezdés alkalmazásában a változást rendszeresnek kell tekinteni, ha havonta a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében
a) eltér, valamint
b) a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés van.”
Ebben a szövegben az egyértelmű, hogy a munkanapok kezdési időpontjánál is legalább négyórás különbség kell legyen legalább az adott hónap munkanapjai egyharmadában.
Az Alaptörvény 28. cikke értelmében elsődlegesen a jogalkotó célját kell vizsgálni a vitatott kérdés megítélése szempontjából, aminek az Mt. és az Mth. preambulumából, vagy a javaslatok indokolásából kell (kellene) kiderülnie. Mivel egyik törvénynek sincs preambuluma, marad az indokolás, amely az alábbiakat tartalmazza.
„A Javaslat a szokásostól eltérő időszakban, a 18 és 22 óra között történő munkavégzés esetén műszakpótlék fizetési kötelezettséget ír elő. További feltétele ennek, hogy a munkavállaló munkaidő-beosztása rendszeresen váltakozzon.”[10] Ma már megállapíthatatlan, hogy az idézett szöveg miért 22 órát tartalmaz a 6 óra helyett. Egyebekben azt látjuk, hogy az indokolás semmi magyarázatot nem fűz a törvényi tényálláshoz, lényegében annak szövegét ismétli meg, oldottabb formában.
„A (13) bekezdés a műszakpótlékra jogosultság törvényi feltételeinek módosítására irányul. E körben a Javaslat egyrészt megszünteti azt a jogosultsági feltételt, amely szerint csak a több műszakos munkáltatói tevékenység esetében keletkezik jogosultság a műszakpótlékra, másrészt a Javaslat meghatározza a munkaidő kezdete »rendszeres változásának« fogalmát. A rendszeresség vizsgálatánál fő szabály szerint a munkaidő-beosztással érintett időszakot kell figyelembe venni. Az esetleges munkáltatói visszaélések megakadályozása érdekében azt a kisegítő szabályt tartalmazza a Javaslat, hogy a három hónapnál rövidebb időtartamra beosztott munkaidő esetében a rendszeres változást a naptári negyedévben kell megvizsgálni, illetve a műszakpótlékot ebben az esetben utólag megállapítani és megfizetni.”[11] Ezzel a szöveggel az a gond, hogy végül az Országgyűlés nem ebben a formában fogadta el az Mth. vonatkozó rendelkezését, ráadásul azt a részét hagyta el a javaslat szerinti törvényi tényállásnak, amelyet annak indokolása viszonylag bővebben fejteget.
A fent idézett indokolások tehát semmiféle eligazítást nem adnak a felmerült jogértelmezési vitában, sőt azok kifejezetten félrevezetők a többszöri módosítás következtében. Ezért a következő pontban ismertetett perben eljáró bíróságok szerintem igen helyesen mellőzték az ezekre való utalást.
2. A Kúria döntése
2.1. A döntés alapjául szolgáló tényállás és a felek kérelmei
Az alperes 2017. június 15-én munkaügyi ellenőrzést tartott a felperes (munkáltató) üzletében, majd az ellenőrzés eredménye alapján a felperessel szemben hatósági eljárást indított. Az eljárás során megállapította, hogy 2017. május hónapban B. Z.-né 22 órára, Cs. D. 24 órára, I. D. 29 órára, K. B. 34,5 órára, L. L. 25 órára, 2017. június hónapban I. D. 29 órára, K. Z. 24 órára műszakpótlékra jogosult, melynek kifizetésére a munkáltatót felszólította. A munkáltató a felhívásnak nem tett eleget, ezért az alperes a 2017. szeptember 7-én határozatában kötelezte a fent nevezett munkavállalók részére műszakpótlék megfizetésére, egyúttal a szabálytalanságok miatt 200 000 forint munkaügyi bírságot is kiszabott a felperessel szemben.
A felperes kereseti kérelmében az alperesi határozatnak a műszakpótlék megfizetésére kötelező és a munkaügyi bírsággal sújtó rendelkezése hatályon kívül helyezését és a hatóság új eljárásra kötelezését kérte. A felperes érvelése szerint az alperes az Mt. 141. § (2) bekezdése rendelkezését tévesen értelmezte. Álláspontja szerint a munkavállaló műszakpótlékra akkor jogosult, ha a beosztás szerinti napi munkaideje kezdő időpontja rendszeresen változik, mely rendszeres változást az jelenti, ha havonta a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében eltér. További feltétel a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés megléte, amely csak akkor állapítható meg, ha a havi munkanapok legalább egyharmadában, legalább négy óra eltérés van a munkaidő kezdési időpontja között.
Az alperes ellenkérelme a felperesi kereset elutasítására irányult, a határozatában kifejtett indokokra tekintettel.
2.2. A jogerős ítélet
A közigazgatási és munkaügyi bíróság az alperes határozatát a munkaügyi bírsággal sújtó és a műszakpótlék megfizetésére kötelező rendelkezésére kiterjedően hatályon kívül helyezte az Mt. 141. § (1) és (2) bekezdései alapján.
A bíróság az Mt. 141. § (2) bekezdését értelmezve megállapította, hogy amennyiben minden beosztás szerinti munkanapon a munkaidő kezdete egységes, úgy a havi munkanapok kezdő időpontjában nincs eltérés. A munkanapok egyharmada esetében akkor van eltérés, ha az adott hónapban a beosztás szerinti munkanapoknak csak a kétharmada esetén egységes a munkakezdés kezdő időpontja, vagy ha az egyharmad munkanapokon egységes, de a többi munkanapon eltérő a munkaidő kezdete. A napi munkaidő kezdete időpontja rendszeres változásának további feltétele a munkaidő kezdő időpontjának a munkanapok egyharmadában való eltérése mellett, hogy az egyharmad munkanapokon belül legalább négy óra eltérés legyen a legkorábbi és a legkésőbbi kezdő időpont között.
2.3. A Kúria döntése és annak jogi indokai
A Kúria a jogerős ítéletet a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 275. § (4) bekezdése alkalmazásával hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította, az alábbi indokok alapján.
A műszakpótlékra jogosultságnak az Mt. 141. §-a szerint csak az a feltétele, hogy a napi munkaidő kezdetének időpontja rendszeresen változzon és a munkavállaló 18 és 6 óra közötti időtartamban végezze munkáját. Az Mt. 141. § (2) bekezdése határozza meg, hogy mit kell az (1) bekezdés alkalmazásában rendszeres változásnak tekinteni. Rendszeres változásnak kell tekinteni, ha havonta a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében eltér, és további feltétel, hogy a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés legyen.
A jogalkotó a két feltételt a „valamint” szóval kapcsolta össze, ami azt jelenti, hogy két független, de konjunktív feltételről van szó, amelyek együttes fennállása eredményezi a változás rendszerességét. Azaz, az első feltétel azt kívánja meg, hogy az adott hónapban a beosztás szerinti napi munkaidő kezdetének időpontja a munkanapok legalább egyharmada esetében eltérő legyen. Ettől függetlenül, az első feltételben foglalt elemekre tekintet nélkül kell azt megállapítani, hogy az adott hónapban a legkorábbi és a legkésőbbi kezdési időpont között legalább négy óra eltérés van-e. A második feltétel kapcsán a legkorábbi és a legkésőbbi időpontnak van jelentősége. A felsőfokú szóalak használatából következik, hogy minden hónapban csak egyetlen legkorábbi és egyetlen legkésőbbi időpont lehetséges. A törvény szerint e két időpont között kell megvizsgálni az eltérés mértékét, és ha ez eléri a négy órát, úgy a második feltétel teljesül. Annak nincs jelentősége, hogy az adott hónapban megállapítható legkorábbi és legkésőbbi időpont egyébként hány munkanapon valósul meg, mivel az előfordulás gyakoriságára nincs követelmény a jogszabály szövegében. Amennyiben a jogalkotó csak az egyharmad időn belüli négyórás eltérést kívánta volna bérpótlékkal ellentételezni, úgy ennek megfelelően kellett volna a jogszabály szövegét alakítania.
A Kúria tehát az 1.3. pontban írt I. verzió szerinti jogértelmezést találta helyesnek.
3. Rövid (szubjektív) összegezés
Úgy vélem, nehéz vitába szállni a Kúria határozatában írt okfejtéssel. Szerintem azonban ehhez még egy lényeges érv említése is indokolt. Amennyiben ugyanis a jogerős ítélet indokolása lenne helyes, voltaképpen a vitatott törvényi tényállásban foglalt első fordulat (az eltérő időpontú munkaidőkezdés) kimondása teljesen értelmetlenné, feleslegessé válna, hiszen a második feltétel azt szükségképpen magában foglalná. [Amennyiben csak közepes figyelemmel átfutjuk az 1.3. pont II. verziójának a szövegét, látjuk, hogy az abban a) pontban írt feltétel teljesen felesleges.] Másként fogalmazva: ha az lett volna a jogalkotói szándék, hogy a havi munkanapok legalább egyharmadában legyen meg a négyórás különbség a munkakezdésben, mindössze ennyit kellet volna az Mt. 141. § (2) bekezdésében előírni.
Végül számomra kifejezetten örvendetes, hogy a Kúria elsősorban a törvényszöveg nyelvtani értelmezése alapján hozta meg a döntését. Aligha lehet vitatni ugyanis azt az ítéleti megjegyzést sem, amely szerint: „[a]mennyiben a jogalkotó csak az egyharmad időn belüli négyórás eltérést kívánta volna bérpótlékkal ellentételezni, úgy ennek megfelelően kellett volna a jogszabály szövegét alakítania”.[12] Talán fontosabb a Kúria ítéletének ez a megállapítása, mint a műszakpótlékra vonatkozó döntése, mert világossá teszi: az Alaptörvény 28. cikkéből nem következik az, hogy a bíró a törvényjavaslat indokolása alapján ítélkezzen.
[1] A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról szóló 2012. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Mth.) 85. § (14) bekezdés.
[2] Mfv.III.10.206/2018. számú határozat.
[3] Az Alaptörvény 28. cikkének 2019. január 1. napjától hatályos szövege a következő rendelkezést tartalmazza. „A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”
[4] Legátfogóbban az iparban, az élelmiszer-kiskereskedelemben és a vendéglátásban dolgozók műszakpótlékáról szóló 15/1977. (V. 22.) MT rendelet szabályozta a műszakpótlékra való jogosultságot.
[5] 1992. évi Mt. 146. § (2) és (3) bekezdés.
[6] 1992. évi Mt. 117. § (1) bekezdés e) pont.
[7] DUDÁS Katalin – VISZLÓ László – FODOR T. Gábor – VARGA Mariann: Munkaidő és pihenőidő. Liga Szakszervezet 2010. 13–14. o.
[8] Így például nem igazán volt érthető, hogy a délután 14 és 18 óra közötti munkavégzésért miért jár ellentételezés.
[9] EBH 2006.1539.
[10] T/4786. számú törvényjavaslat a Munka Törvénykönyvéről, a 141. §-hoz fűzött miniszteri indokolás, 147. o.
[11] T/7415. számú törvényjavaslat a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti rendelkezésekről és törvénymódosításokról, a 85. § (13) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás, 123. o. Az Mth. javaslat parlamenti tárgyalása során további módosító indítvány befogadása miatt az eredetileg (13) bekezdés számozása (14) bekezdésre változott.
[12] Ezt a tételt jóval erősebben fogalmazta meg Antonin Scalia, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának közelmúltban elhalálozott jeles tagja, az alábbiak szerint: „Egész egyszerűen összeegyeztethetetlen egy demokratikus, sőt egyáltalán egy tisztességes állam-berendezkedéssel, hogy a jogszabályok jelentését az határozza meg, mit gondolt a jogalkotó, és nem pedig az, hogy valójában mit hirdetett ki. Ez szerintem egy fokkal még annál is piszkosabb trükk, mint amikor Nero császár állítólag magas oszlopokra szögeztette az ediktumokat, hogy ne lehessen elolvasni őket.”