A folyóirat 2020. évi 3. számában közölt tudósítást a szerző PhD-értekezésének műhelyvitájáról, majd a 2021. évi 2. számában a doktori védéséről. Az értekezés – átdolgozott szövege – a közelmúltban jelent meg a PTE Állam- és Jogtudományi Kar „Doktori értekezések a jog- és államtudományok köréből” című sorozatának negyedik köteteként. A mű kiadását az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programja támogatta. A számos publikációs előzményt követően megjelent kötetet Kun Attila lektorálta.

Már az említett műhelyvitában több hozzászóló kiemelte, hogy az értekezés hiánypótló jellegű, hiszen a munkavállalói érdekképviseletek helyzetének – különösen jogi szempontú – monografikus igényű vizsgálatára az elmúlt évtizedekben nem került sor. A szerző dolgozata erre tesz kísérletet, kutatási módszertani szempontból változatos megközelítésekkel. Ahogy ezt a bevezetőnek (I. fejezetnek) a feldolgozás módszereit bemutató szövege is említi, a hagyományosnak, illetve szokásosnak mondható elemzési módszerek, a történeti, nemzetközi, illetve európai jogi, jogi rendszertani megközelítés mellett a kötet IV. fejezetében (a hazai tételes jogi szabályozás feldolgozásához kapcsolódóan) a szerző által végzett megkérdezéses (vélemény)kutatás eredményeinek feldolgozását is megtalálja az olvasó. A módszertani változatosság mellett utalni kell arra is, hogy a dolgozat tárgyalási módjában határozottan tetten érhetők a szerző gyakorlati tapasztalatai is, hiszen – amint a kötetnek a szerzőt röviden bemutató szövege is említi – Szabó Imre Szilárd oktatói és kutatói munkája mellett a szakszervezeti érdekképviseleti tevékenység gyakorlatában is otthonosan mozog. Az értekezés szövegét rendkívül gazdag irodalomjegyzék egészíti ki, amely a szerző saját publikációi mellett tartalmazza a tárgykörhöz kapcsolódó nemzetközi (külföldi, elsősorban angol nyelvű) és hazai szakirodalom mértékadó dolgozatait, valamint az elektronikusan elérhető forrásműveket és adatbázisokat is (mintegy húszoldalnyi terjedelemben).

A kötet II. fejezete a hazai szakszervezeti mozgalom történetének áttekintését nyújtja (mintegy ötven oldalon). A vizsgált időszak a 19. század utolsó harmadától egészen napjainkig terjed, s az elemzés tulajdonképpen sajátos parabolát mutat. A szerző kiemeli a korabeli hazai szakszervezeti szervezkedési törekvések nemzetközi (politikai és eszmetörténeti) beágyazottságát, s a feldolgozást záró fejezet (újra) a hazai szakszervezetek nemzetközi (európai) kapcsolatait mutatja be. A recenzens számára különösen érdekesnek tűnik az ún. nehéz esztendők (1945–1948) átalakulási folyamatának – széles szakirodalmi bázison nyugvó – áttekintése, mivel az (a folyamat) valójában alapvetően meghatározta az elkövetkező évtizedek, s közvetetten napjaink szakszervezeti aktivitását, a munkavállalói érdekképviseleti struktúra fundamentumait. Hasonlóan sorsfordító jelentőségű volt a politikai-gazdasági rendszerváltást a szakszervezeti tevékenység tekintetében kísérő folyamat, amelynek eredménye a napjainkban is jellemző erőteljes szakszervezeti (szét)tagoltság, s amely a szerző által is (később) elemzett jogalkalmazási ellentmondásokhoz vezetett.

A III. fejezet „A koalíciós szabadság a nemzetközi jogban” címet viseli, s kissé túlmutat a címmel jelzett tematikán, amennyiben a 2. alfejezet nem a szorosan vett nemzetközi jogi kérdéseket tárgyalja, hanem az európai (jogi hátterű) szociális párbeszéd problematikáját. A nemzetközi jogi áttekintés a nemzetközi szervezetek [különösen a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és szervei] aktusait érinti, és igyekszik tematikusan elkülöníteni a koalíciós szabadság individuális és kollektív, illetve pozitív és negatív megnyilvánulási formáit, figyelemmel a jogalkalmazási álláspontokra is. E körben említést érdemelnek a szakszervezeti taglétszámhoz, az ún. szervezettséghez, illetve a reprezentativitáshoz kapcsolódó problémák, és az is, hogy a szerző külön (is) tárgyalja az egyes munkavégzői csoportok szervezkedési szabadságának sajátos korlátait (a korlátozás lehetőségeit). Az európai szociális párbeszéddel foglalkozó alfejezet részletesen áttekinti az európai integrációs szinten működő párbeszédfórumokat, röviden utalva az ún. ágazati szociális párbeszéd intézményeire is.

A kötet központi fejezete a hatályos hazai jogi szabályozással foglalkozó IV. fejezet. Az elemzés a szakszervezetekre vonatkozó magánjogi (polgári jogi) anyag bemutatásával kezdődik. A szerző számos – láthatóan saját gyakorlati tapasztalatain alapuló – kritikai észrevételét olvashatjuk, s figyelemre méltó az az elemzést megelőző összegző megállapítása, mely szerint a szakszervezetekre vonatkozó sajátos, quasi önálló polgári jogi szabályozás alkotása volna indokolt. A fejezetben tárgyalja a dolgozat a szakszervezeti taglétszámra vonatkozóan elérhető (részben ágazati) adatokat, valamint a szakszervezetek számára vonatkozókat, amely utóbbiakkal kapcsolatosan az adatgyűjtés számos gyakorlati nehézségére is rámutat. E kérdésekhez kapcsolódik a hazai ún. érdekegyeztetési rendszer bemutatása is, nem mellőzve a tárgykörhöz kapcsolódó (jogpolitikai) polémiákat sem. A fejezet 3. alfejezete tartalmazza a már említett szerzői véleménykutatás eredményeinek bemutatását és elemzését. A kutatás hipotézise tulajdonképpen az volt, hogy alátámasztható-e, illetve miként az a heves kritika, amelyet a szakszervezetek a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény megoldásaival kapcsolatosan kifejtettek. A recenzens megítélése szerint a szerző megfelelően kezelte a megkérdezés módszertani nehézségeit, s ez megalapozottnak tűnő következtetéseket eredményezett. A megkérdezés komplex tematikát érintett: kiterjedt a megkérdezett szakszervezetek taglétszámára (annak megállapítására), szervezeti formájára, kollektív szerződéses aktivitására, az ún. védett szakszervezeti tisztségviselőkkel kapcsolatos és a szakszervezetek munkajogi jogállását érintő véleményekre. Az egyes kutatási kérdésekhez kapcsolódó elemzések körében több tekintetben alapos elemzést kapunk egyes munkajogi jogintézményeket érintően is. Ezek köréből a recenzens elsősorban a kollektív szerződéskötési képességre vonatkozó elemzést emeli ki, amely – itt is széles körű gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva – a tárgykör tételes jogi szabályozásának és joggyakorlatának számos ellentmondására rámutat. Különösen figyelemre méltók a szakszervezeti taglétszám változásához (a kollektívszerződés-kötési képesség változásához) kapcsolódó következményeket elemző megállapítások. A megkérdezés részletesen érintette a (munkáltatónál képviselettel rendelkező) szakszervezet egyes jogaival, illetve ezek gyakorlásával kapcsolatos véleményeket, és a szakszervezet és az üzemi tanács viszonyrendszerét is. A fejezet módszertanával összefüggésben a szöveg kifejezett erényeként kell megemlíteni a szerző markáns kritikai álláspontjait, valamint a jogalkotásra irányuló határozott módosító javaslatait is. A fejezetet a közszolgálatra, a fegyveres és rendvédelmi ágazatra vonatkozó eltérő szabályozás létjogosultságának elemzése zárja (utalva a tárgybani nemzetközi jogi szabályozásra is).

A dolgozatot összefoglalóval és következtetésekkel zárja a szerző. A tizenhárom pontba összefoglalt megállapítások jól tükrözik az értekezés esszenciáját, s e körben is találunk több figyelemre méltó de lege ferenda elképzelést. Ezekkel kapcsolatosan itt is ki kell emelni azt, hogy Szabó Imre Szilárd javaslatai körültekintő, s korántsem „érdekvezérelt” javaslatok (ahogy záró következtetései körében a fogalmat ő használja). Sokkal inkább megfontolásra érdemes, jelentős gyakorlati tapasztalatok bázisán nyugvó, és nemzetközi beszámítási pontokra is tekintettel kialakított elgondolások, amelyek érdemesek a jogalkotói figyelemre is. A recenzens bizonyos abban, hogy a kötet visszhangot kelt, és további kollektív munkajogi kutatásokat ösztönöz, amelyek nélkülözhetetlenek a szakszervezeti érdekképviseleti aktivitás gyakorlatának és jogi alapjainak előmozdításához.

^[1] Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Novissima Kiadó, Budapest, 2022. 262 oldal.